40

Még csak két hete vagyok negyven, de eddig elég jól megy. A jeles napon csak árnyéka voltam önmagamnak, de tegye fel a kezét, aki jobban bírta. Két hétbe telt, hogy feldolgozzam: túl vagyok az életem felén. Mármint jobb esetben. A születésem napján bekapcsoltam a számítógépen a random slideshow funkciót, és hátradőltem egy pohár pezsgő társaságában. Aztán persze meginvitáltam egy doboz zsebkendőt is. Próbáltam nem arra fókuszálni, hogy ez mind elmúlt, azt próbáltam tudatosítani magamban, hogy még legalább ennyi fantasztikus dolog vár rám. Nagy erőfeszítésembe került, hogy higgyek magamnak, mert a fizikai hanyatlás eléggé aggaszt. Nagy fordulatszámon pörgök és ebben a kérdésben nem akarok kompromisszumot kötni, bár félek, ez nem opcionális. De kanyarodjunk vissza a mozihoz: Peregtek a képek, mint egy mesekönyv lapjai, és jó volt látni – mindent. Megbizonyosodhattam róla, hogy a legfontosabb dolgokat jól csináltam, bár különleges tehetséggel sohasem a könnyű utat választottam. De megérte, mert így nem azzá váltam, akivé a szüleim szántak. Nagyon vigyáztam, hogy nyomokban se érintsem azt a koreográfiát, amit elvártak tőlem – csak így sikerülhetett. Eddig nem dicsekedtem vele, de a gyerekkorom minden romantikus külsőséget nélkülözött. Nem gyümölcse, hanem végterméke voltam szüleim brazil sorozatba illő kapcsolatának. Annyi hasznom volt belőle, hogy mindent megtanultam a rossz házasságról és arról, hogy az ember mit nem engedhet meg magának a gyerekével szemben. Azt hiszem, büszkén mondhatom, hogy megtanultam a leckét, és a sok mocskot és gyűlöletet sikerült a visszájára fordítanom a férjem támogatásával. Kizártam az életemből mindenkit, aki ellenem dolgozott, akár vette a fáradságot, hogy szeretetnek álcázza az aknamunkát, akár nem. Az emberek szeretik hangoztatni, hogy mennyire szeretnek, miközben a víz alá nyomják a fejed. Így pedig nem annyira őszinte a dolog. A szeretet akkor igazi, ha annak az érdekeit tartja szem előtt, akire irányul. Különben kamu, bármilyen hangosan is bizonygatják az ellenkezőjét. A legfontosabb tehát, amit említésre méltónak tartok az elmúlt negyven évemből, hogy az lettem, aki vagyok. Aki ismer, tudja, hogy ez nem felvágás, igenis nagy dolog, nagyon messziről jöttem, és emberfeletti küzdelemmel jutottam el idáig. Megtudtam, hogy mekkora erő, tehetség és kitartás van bennem, és nem utolsó sorban, mekkora szeretet. Megtaláltam azt az embert, akinek a legfontosabb vagyok, ha már a szüleimnek ez nem volt szempont. Már felnőttem, és nem magamat sajnálom, hanem őket. Nagy dologról maradtak le. Végre tökéletesen boldog vagyok, és jó érzés, hogy másokat is azzá tudok tenni. Bojkától kaptam meg a bizonyosságot, hogy tényleg sikerült: Rajzolt egy képet, amin a férjemmel egy fa tetején ülünk és szórjuk rá a csillagokat. A kép az életünkről készült. Így lát minket a lányunk. Volt már szebb alkotása, volt már mesésebb is, de számomra ennél fontosabb nincs.



I've only been forty for two weeks, but so far, so good. On the big day I was only a shadow of myself, but anyone who took it better, raise your hand. It took me two weeks to come to terms with it: I am past the half of my life. At best. On the day of my birth, I turned on my computer's random slideshow function and sat back in the company of a glass of champagne. And then of course I invited a box of tissues, too. I tried not to focus on the fact that this has all passed, I tried to remind myself that there are at least as many fantastic things waiting for me. It took a great effort to believe myself, because physical deterioration worries me a lot. I operate at a high frequency and I don't want to compromise in this matter, though I'm afraid it isn't optional. But back to the movie: The images were rolling like the pages of a storybook, and it was good to see – everything. I could see that I did the most important things well, although with a special talent for never choosing the easy way. But it was worth it, because I didn't turn out to be who my parents wanted me to. I was very careful not to touch even traces of the choreography they had expected of me – this was the only way it could work. I haven't bragged about it so far, but my childhood was void of all romantic formalities. I was not the fruit, rather the end-product of my parents' Brazilian-soap-opera-like relationship. But at least I learned everything about a bad marriage, and what you can not allow yourself when it comes to your child. I think I can proudly state that I have learned the lesson and I managed to turn all the muck and hate around with the support of my husband. I shut out everyone who was working against me, whether they took the time to mask their endeavors as love or not. People like saying how much they love you while they're pushing your head under the water. It's not too authentic that way. Love is real when it keeps the interests of its object in mind. Otherwise it's fake, no matter how loudly they insist on the opposite. So the most important thing that I think is worth mentioning from my past forty years is that I became who I am. Whoever knows me knows this is not bragging, it really is a big thing, I came from very far and fought my way here with superhuman strength. I found out how much strength, talent and perseverance, and not lastly, how much love there is inside me. I found the person to whom I am the most important, even though that wasn't relevant to my parents. I've grown up and I don't feel sorry for myself anymore, I feel sorry for them. They missed out on something really big. I am finally perfectly happy, and it's a great feeling that I can make others happy, too. I got the proof that I really can from Bojka: She drew a picture where my husand and I are sitting on the top of a tree, sprinkling stars on her. The picture is about our life. This is how our daughter sees us. She has had prettier creations, more fantastical ones, too, but there is no picture that could be more important to me than this one.