2017/02/13

bicikli • bycicle



Nagyon passzol az új játékunk az új életünkhöz! A térkép igencsak gyakran előkerül nálam, mert új városban lakni olyan ...turistás érzés, de napról napra bátrabban vágok neki az utcáknak. Aztán megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy biciklit szeretnék. Utálok vezetni és tömegközlekedni, a séta pedig bizonyos távolságon túl nem célravezető. “Szóval bicikli” – méláztam. Egész jól kitaláltam, hogy milyen legyen. “Barna és régi. Ez biztos. Klassz lenne,” gondoltam, “ha világos lenne a kereke. Kosár nem kell.” Másnap a szemközti utcában a használt bicikli boltban kiraktak egyet. Barna volt és régi. Világos kerékkel. Átjött az üzenet! :-D Biztos voltam benne, hogy direkt nekem lett odatéve! Egyrészt azért, mert előző nap még nem volt ott, másrészt mert pont olyan volt, mint amiről álmodtam. Megosztottam impresszióimat a férjemmel, aki rögtön lehidalt naivitásomtól. Megtartotta akadémiai székfoglalóját arról, hogy ez nem így megy! Még hogy odatéve! Bah! Az ember körülnéz, tudakozódik, böngész a neten, nem rohan fejjel a… biciklinek. Mondtam, oké. Azért megnézhetjük? Némileg vonakodott, de belement. Nézni csak szabad?! Aztán a dolog ezzel el is dőlt… felültem álmaim biciklijére és megállapítottam, hogy nemcsak kedves arca van, de kényelmes is! – hazavittük. A bicikli megvan vagy húszéves és itt áll az ablakom alatt - a hóban :-D. Mellette pedig a férjemé, aki meglepő módon feladta azon elképzelését, hogy utána kell járni a dolgoknak. Biztos az új város kisugárzása tehet róla, vagy inkább az, hogy őt egy az enyémnél is idősebb bicikli szólította le ugyanott, ugyanakkor. Ennyit a böngészésről, utánjárásról. Szeretem kibillenteni a dolgokat a logikus menetükből. :-D 

De hogy munkáról is essen szó: Az új játék terepe lassan halad: 50 helyszínből 35 van kész, de bele sem merek gondolni, hogy ezen túl még hány figura és kártya vár rám. A játék megint gigantikus lesz: szokásomhoz híven ismét versenybe szálltam korábbi énemmel. Mintha nem lenne jobb dolgom! :-))))



Our new game really matches our new life! I pull out the map pretty often because living in a new town feels like being a tourist, but I'm getting around with more confidence each day. A few days ago the idea took form in my mind that I would like a bike. I hate driving and public transport, and walking is not practical past a certain distance. “A bike, then” – I mused. I had quite a good idea of what it should be like. “Brown and old. That' for sure. It would be cool,” I thought, “if it had light weels. No need for a basket.” The next day they put out a bike in the used bike store in the street opposite ours. It was brown and old. With light weels. I got the message, I felt that it was put there especially for me! Firstly because it hadn't been there the day before, and secondly because it was exactly like what I had been dreaming of. I shared my impressions with my husband, who was immediately blown away by my naivety. He gave his inaugural speech that it doesn't work this way! Put there for me! Bah! One has to look around, inquire, browse online, one doesn't go head first into... a bike. I said, okay. But can we take a look? He was a bit reluctant, but he agreed. Surely just looking is okay?! And that settled the question... I sat on the bicycle of my dreams and I ascertained that it not only has a friendly face, it's comfortable, too! - we took it home. The bike is like twenty years old and it's standing here under my window. And next to it is my husband's,which had him abandon his idea that you have to look around first, he was beckoned by a bike even older than mine, in the same place, at the same time. Hehe. So much for browsing, looking around. I like to disrupt the logical course of things. :-D
The board for the new game is progressing slowly: 35 of 50 locations are done, but I don't even want to think about how many figures and cards await me after this. The game will be gigantic again: I am competing with my past self, as usual. Like I have nothing better to do! :-))))


2017/01/25

új év, új élet • new year, new life

Nos ezt halálosan komolyan gondoltuk, mint eddig mindent. Igazoltan voltam eddig távol, sosem jókedvemben hagyom abba a helyszíni tudósítást. Most kezdek ócsudni a döbbenetből és megtalálni újra azt a komfortzónát amiben jelenleg lélegezni, a későbbiekben talán alkotni is tudok. Január elején új otthonba költöztünk, a boldog madárcsicsergős erdő közeli otthonunkból puff bele a sűrűjébe: városlakók lettünk! A tér, ahol a többszáz éves házunk áll (fele akkora mint eddig), meglehetősen családias, már-már falusi hangulat lengi át....persze csak abból a szempontból, hogy a szemközti házak lakói élő egyenes adásban láthatják egymás mindennapjait. Három héten keresztül pakoltunk be, aztán két héten keresztül ki. Ájulás szerű és egyáltalán nem pihentető alvások tagolták napokká ezt az időszakot. A költözés oka igen egyszerű: Bojána tehetségének új út, új iskola kellett. Furcsa dolog ez...igazából egy percig sem volt kérdés, hogy menni kell, ha a lányunk érdekeit tartjuk szem előtt. Most a vége felé látom csak, hogy menyire nem volt természetes számomra és mennyire megrázott ez az esemény. Mint mindig, most is próbálom a dolog jó oldalát nézni és minden apró pozitív szikrát tüzijátékká csiholni. A szoszédok szuperek, a tér, ahol lakunk nagyon jó... Jó mozgalmas! :-D legalább eltereli a figyelemem, olyan, mint egy mozi. Nézem a kutyasétáltatókat: a kakukázusi kutyás nő a kedvencem. Nagy állatbarát lehet, mert a kutyán hám van, bár akár nyereg is lehetne, a méretei megengednék. Egy lovaglópalca is elkelne, mert a sétáltatás stílusából egyértelműen kiderül, hogy a hölgy nem áll a helyzet magaslatán. A koreográfia mindig a következő: séta a téren körbe, a kutya várja a haverokat, akik rendszerint nem jönnek. Elindulnak tovább, majd egy másik úton visszatérnek. Ekkor a kutya leveti magát a földre jelezvén, hogy ő nem mozdul, amíg kutyatársaság nem jön. A hölgy ekkor kérleli, majd noszogatja. Mivel erőfeszítései hiábavalóák, belefeszül, hogy elhúzza az akaratos jószágot, aki szemmel láthatóan istenien szórakozik, a hátára hemperedik és várja, hogy a kábé negyvenkilós nő mire jut erőből. Gondolhatjátok…Pankráció következik :-D Már volt, hogy a kutya kicsúszott a hámból, volt, hogy úgy tett szótfogad, majd félúton meggondolta magát és fejveszve rohant vissza az utána a lebegő csajjal. A műsor változatos és megunhatatlan. Dana (velem együtt) mindezt az ablakból követi, de beígértem neki, hogyha jegyzetel, fenéken lesz billentve. Ezt akkor meg is beszéltük. Nálunk az erőviszonyok hasonlóak, de Dana kíméletes az alacsonyabb rendű életformákkal. Közülünk Janka veszi a legjobban az akadályt,  megvan már vagy hatszáz éves, mégis vigyorog ha útra kelünk. Dana még várja, hogy mikor indulunk haza. Mi a férjemmel olyan fáradtak vagyunk, hogy még fel sem fogtuk teljesen, hogy itt vagyunk. Bojka pedig…halálosan fél az új iskolától. Akár csak én, ő is most kezd a ceruzája után kaparászni. :-)



Well, we were totally serious about that, as always. There was a reason for my absence, I never stop reporting unless I have to. I'm starting to recover from the shock and find my comfort zone again where I can currently breathe, and later on maybe even create. At the beginning of January, we moved to a new home, from our happy home surrounded by birdsong near the woods, bam, right into the middle: we’ve become city dwellers! The square where our centuries old house is (which is half the size of the previous one) has a pretty familiar, almost rural vibe... of course only in the respect that the people living in the houses across from each other can see each others' daily life in live streaming. We spent three weeks packing in, then two packing out. This period was divided into days by chunks of sleep that resembled passing out and were not at all restful. The reason for our move is very simple: Bojána's talent needed a new path, a new school. It's a strange thing... actually it wasn't a question for even a minute that we have to go if we keep our daughter’s best interests at heart. Only now, nearing the finish, do I realize how unnatural this was for me and how much the events got to me. As always, I'm trying to look on the bright side of things and turn every tiny positive spark into fireworks. The neighbors are great, the square where we live is awesome... very busy! :-D But at least it takes my mind off things, it's like the movies. I watch the dogwalkers: the woman with the Caucasian Shepherd Dog is my favorite. She must really love animals, because the dog wears a harness, though it could as easily be a saddle, its size wouldn’t be a problem. A riding crop wouldn't hurt either, because the style of their walking makes it clear that the lady is not really in control. The choreography is always the same: they walk around the square, the dog waits for its pals, who usually don't show up. They set off again, and return on a different path. At this point the dog throws itself to the ground, indicating that he will not move until some dog company arrives. Then the lady starts pleading, prodding. Since her efforts are in vain, she musters up all her strength to drag the willful creature on, who is clearly having a wonderful time, he lays on his back and waits to see what the lady of approximately forty kilos will accomplish. You can imagine... it’s like a wrestling match :-D It has happened that the dog slipped out of the harness, one time he pretended to be obedient, and then halfway changed his mind and started racing back, with the girl flying after him. The show is diverse and impossible to tire of. Dana watches all this (with me) from the window, but I promised her she'd get a kick in the butt if she took notes. So we have that settled. The odds are similar in our case, but Dana is gentle with lesser creatures. Out of all of us, Janka is taking the obstacles the best, she is like sixhundred years old, but still she smiles when we set off. And Dana is still waiting for us to head back home. My husband and I are so tired that we haven't fully realized that we're here yet. And Bojka... sh's terrified of the new school. Just like me, she's starting to look for her pencil now, too. :-)

2016/12/28

minden jó, ha a vége jó • it's all good if the ending is good





...amíg nem jó, addig nincs vége. :-) valahogy így vagyok  ezzel az évvel, bár nem én találtam ki ezt az okosságot. A mi heppiendünk naptárilag kiválóan lett időzítve és lapzártáig minden elsimult, kivéve a barázdákat az arcomon. Félek azoknak sokkal több idő kell. A végéhez közelednek az ünnepek, a karácsony fagyos-zúzmarás mesevilága csak homályos emlék - alig pár nap távlatából. Az olvadás pár óra alatt visszaszürkítette a világot, így olyan, mintha az egész meg sem történt volna. De nem bánkódom, mert még csak most jön a kedvenc részem! Az “idén először”…játék. Ami igazából egyáltalán nem játék! Hajdan Dickens(?) minden karácsonykor az elmúlt év nagy eseményeit beírta a bibliájába. Egy ideje így teszünk mi is. Igaz nem a Bibliába, hanem a falra írjuk az év emlékezetes pillanatait és nem karácsonykor, hanem Szilveszterkor, de így is használ. Olyan gyorsan túllépük mindenen év közben, hogy szinte fásultan vesszük tudomásul, hogy túl vagyunk az akadályokon. Ez a kis rítus megtanít megbecsülni a dolgokat. Az idei év lassan-lassan körvonalazódik már a fejemben és a kedvező végeredmény dacára azt mondom, hogy hiba volt múlt Szilveszterkor szénsavas ásványvízzel koccintani - ezzel kihívtuk magunk ellen a sorsot. De biztosíthatok mindenkit, hogy idén nagyon fogok vigyázni, akár harmincegyedikén kora reggeltől. Ha ez segít?!?!






A férjemé a dicsőség, Ő ennek az évnek a hőse! Hegyeket mozgatott meg és nap mint nap túlszárnyalta a lehetetlent. Mindvégig csodáltam, ahogy fáradhatatlanul (bár kialvatlanul) és makacs elszántsággal ment előre. Kedvesen, de rendkívül határozottan vágott utat előttünk egész évben - minden évben. Nagy rutinnal pattintotta le a gáncsoskodókat és mindig mosolygott - azt mondja, belőlünk merített erőt. Ilyenkor elszégyellem magam, mert én egyre gyakrabban borulok ki. Legtöbbször csak azt látom, hogy minden hiába, elborít minden…megfulladok! Pedig nem ez a lényeg, hanem az, amit ő lát. Ezt kéne mindig szem előtt tartanom. Nem tudom, hogy hol siklik ki az agyam…de elhatároztam, hogy mostantól vigyázni fogok. Nem sorolom az idei megpróbáltatásokat, már elveszítették jelentőségüket. Nem is bánom, hogy voltak, mert színesebb tőlük az élet. Azon pedig egyáltalán nem kéne meglepődnöm, hogy minél nagyobb kaliberű dolgoba kezdünk, annál nagyobb erő kell a megvalósításához. Mivel mi nem tudunk a langyos vízben ülni, egyre nagyobb, egyre távolabbi célokat tűzünk magunk elé. Ennek a ténynek ismeretében tehát felesleges aggódni a jövőn: pihenésről jó ideig szó sincs.
A jövő év hatalmas kalanddal indul és egyáltalán nem rutinos hétköznapok sorának ígérkezik. Már nem mérlegelünk, eldöntöttük, hogy belevetjük magunkat!…és ha már nyakig érnek a gondok…majd megoldjuk őket :-) …ahogyan eddig is minden alkalommal. Lehet, hogy tovább tart majd, de a addig nincs vége...tudjátok! Jelszó: “Csak akkor lehetetlen, ha belegondolunk!” (Kalóz Kapitány)
Jó szelet mindenkinek! :-)






It's not the end until it's all good. :-) That's kind of the way I see this past year, although I didn't come up with this piece of wisdom. The timing of our happy ending was perfect calendar-wise, and by closing time, everything had settled, except the lines on my face. I'm afraid they need a bit more time. The end of the holidays is drawing near, the frozen-frosty storyland of Christmas is just a hazy memory from the distance of a few days. The thaw made the world gray again, and it's like it all never even happened. But I'm not upset, because my favorite part is still ahead! The “this year, for the first time...” game. Which actually isn't a game at all! Way back when, xy recorded the big events of the past year in his Bible each Christmas. That's what we've been doing for a while now. Not in the Bible, of course, we write what we want to remember on the wall, and not at Christmas, but on New Year's Eve, but it works all the same. We leave everything behind so quickly during the year, we move past the obstacles almost without a trace, with no celebration. This little ritual helps appreciate things. This year is slowly taking shape in my head, and despite the favorable outcome, I say it was a mistake to toast with carbonated mineral water last New Year's Eve – we were asking for trouble. But I can assure everyone that I will be very careful this year, maybe even from the early morning of the 31st. If it helps!?
The glory belongs to my husband, He is the hero of this year! He moved mountains and surpassed the impossible day after day. I admire how he keeps on going ahead tirelessly (though sleep-deprived), with stubborn determination. He blazes a trail for us kindly, but with extraordinary firmness. He methodically brushes the vipers aside, and he is forever smiling – he says he gains strength from us. When he says that, I feel ashamed because I freak out more and more often. Most of the time I only see that everything is in vain, everything is overwhelming... I'm drowning! But that's not the point, it's what he sees. Finding the right balance. That's what I should always keep in mind. I don't know where my mind keeps going off track... but I've decided that I will pay attention from now on. I won't go into detail about the hardships of this year, they've lost importance. I don't mind that we had them, they make life more colorful. And I shouldn't be at all surprised that the greater the task we undertake, the greater strength we need to accomplish it. Since we can't sit still in lukewarm water, we keep setting bigger and more distant goals for ourselves. So, knowing this, it's no use worrying about the future. Resting will not be in the picture for quite a while.
The next year is starting with a great adventure, we're not expecting any boring, routine days. We're not pondering anymore, we've decided to dive in... and if we will be up to our necks in problems... we'll solve them! … the same way we have done so far each time. It might take longer, but the story can only end happily. The motto: “It's only impossible if you stop to think about it!” (Pirate Captain)
I wish you all fair winds! :-)



2016/11/21

Prix Ludia 2016

Alig hiszem el, hogy megtörtént: idén mi nyertük meg a Prix Ludia fődíját a Drip-Drop grafikájával Párizsban! :-))) Óriási megtiszteltetés, hihetetlen gyönyörű játékok voltak a mezőnyben! Köszönjük Catherine Hardy (Aerte) and Thomas Luzurier (Paille Editions), hogy jelen voltak és forgalmazóként képviselték a Marbushkát! Köszönet illeti Vincent Bonnard-ot, hogy nevezte a játékunkat! ...és természetesen szeretettel gratulálunk a Dixit közönségdíjához! Az átadó ceremóniáról készült videót itt nézhetitek meg.



I still can't belive, that we won the Prix Ludia in Paris this year! All the nominated games were outstanding, ...so we are deeply honoured! Many thanks for Catherine Hardy (Aerte) and Thomas Luzurier (Paille Editions) to represent Marbushka on the ceremony, and for Vincent Bonnard to nominate our game! Congratulations for Dixit who won the audience award! Here is a short video of the ceremony.

2016/11/11

marbushka receptkönyv • marbushka recipe book



Jöjjön egy kis magyarázkodás, mielőtt hivatalosan is publikálnám a könyvet:
Az egész csak véletlen volt. (értsd: Nem az én hibám! :-D) Úgy kezdődött, hogy elkezdtem rendberakni a receptjeimet. Fel akartam számolni a csatos füzetemet, mert állatira bosszantott, hogy mindig az a recept keveredett el, amire szükségem volt. Véget akartam vetni a nyomtatott és kézzel írt cetlik káoszának. Szakmai ártalom, hogy végül fotókat is társítottam hozzá. Aztán valahol megcsúsztam, és ez lett belőle: receptkönyv. Marbushkásan, naplószerűen. Gigantikusan, eszementen – mint mindig. Úgy tűnik, minden évre generálok magamnak valamit, ami ekkora erőfeszítéssel jár. Tavaly a babaházak, most meg ez… A férjem ragaszkodott a könyv kiadásához, amikor szembesült a végeredménnyel és nem utolsó sorban a befektetett munkaórák számával. Pedig a könyv elég személyes, talán nem is túl informatív, mert a képek túlnyomó része nemcsak az ételekről szól, hanem a hozzájuk kapcsolódó személyes élményekről is. Bízom benne, hogy nem lesznek zavaróak, hanem inkább feledtetik majd a hiányosságokat! Amire elég nagy esély van, tekintve, hogy egyedül készítettem a könyvet, a főzéstől kezdve a fotózáson át, a legnyomorultabb résszel – az írással – betetőzve a folyamatot. A receptírás vadonatúj műfaj számomra, nagyon nem ment könnyen, de a fotókból erőt merítettem. Most “csak” két könyv jött ki a nyomdából, de ebbe is belehaltam. Igazából a pontosság és a korrektúra akkora energiát emésztett fel, hogy várólistára tettem a többi témakört. Sokkal nagyobb képanyag van már készen és vár csendben, amíg erőt gyűjtök, hogy pontosítsam a hozzájuk rendelt adatokat. 

A most megjelenő kötetek közül az egyik a kenyerekről, kalácsokról és a reggelikről szól. Aztán átugorva a köztes fogásokat, a második kötettel rögtön a lényegre térek: a desszertekkel felrúgom (vagy inkább betartom?) a fontossági sorrendet. :-))) Nekem mindennapi használatra nagyon kellett mindkettő, remélem, másnak is örömet szerez majd! …nos, ennyit szerettem volna elöljáróban…akkor nem is maradt más hátra, mint hogy megismerd a kedvenc ételeinket.  Lépj be a konyhánkba! Isten hozott nálunk! :-) mármint hétfőtől.





Let me start with a little explanation before I officially publish the book: It was all just an accident. (meaning: It's not my fault! :-D) It all started when I began to organize my recipes. I wanted to get rid of my binder because it was awfully annoying that it was always the recipe I needed that got lost. I wanted to end the chaos of printed and handwritten scraps of paper. It's an occupational hazard that eventually I added photos as well. And then I lost control somewhere and this is what happened: a recipe book. In Marbushka style, journal-like. Gigantic and crazy – like always. It seems I generate something for myself that takes a huge effort like this every year. Last year, the doll houses, and now this... My husband insisted that the book be published when he saw the end result and, not lastly, the working hours I had put into it.  Even though the book is pretty personal, perhaps not very informative, since most of the photos are not about the food, but also about the personal stories related to them. I hope they won't be distracting, and will instead compensate for the imperfections! Which I am sure there will be enough of, since I made the book alone, from cooking through photographing, topping off the process with the most wretched part – writing. Recipe writing is a brand new genre for me, it wasn't easy, but I gained strength from the photos. “Only” two books came out from the press, but even so, it drained me completely. Precision and proof-reading actually took up so much of my energy that I put all other subjects on the waiting list. A much larger amount of photos are finished and waiting quietly while I gain strength to organize the information belonging to them. One of the books that are coming out now is about breads, pastries and breakfast foods. Then, skipping the following courses, I get straight to the point with the second volume: with desserts, I disrupt (or rather stick to?) the order of priorities. :-)) I really needed both for everyday use, I hope it will give joy to others as well! … well, that's all I wanted to say in advance... so there's nothing left but for you to get to know our favorite foods. Step into our kitchen! Welcome! :-) (Sorry the book is available only in Hungary)