2016/02/04

új játék készül • we are making a new game again

A játék olyan, mint egy életre kelt mese. Ami tök jól hangzik, de a összességében nem az. Lefixálod a helyszínt, a kiosztod a szerepeket és szépen átgondoltan meghúzod a vonalakat amelyek mentén mozoghatnak. Bár minden szereplő mozgásterét jócskán leszűkitetted ennek ellenére az első pár játék alkalmával kiderül, hogy a tesztalanyok nagyon leleményesnek bizonyulnak és körről-körre romba döntik a koncepciód. Borzoljuk egymás idegeit. 
Igen, ismét új játék készül! :-)
Az biztos, hogy űrhajós lesz.
Képek hamarosan!

A game is like a story come to life. Which sounds cool, but on the whole, it's not. You determine the location, cast the roles and, thinking it over deliberately, you draw the lines on which they can move. Though the area in which each character can move has diminished significantly, during the first few games it turns out that the test subjects are very resourceful, and round after round, they demolish your conception. Yes, we are making a new game again! :-)
Pictures soon!

2016/01/28

kutya őrület • dog craze




Negyvenedik születésnapomra majdnem kértem egy vizslát. Végül letettem róla, de a férjem teljes joggal kezdte forszírozni, hogy hányszor akarom megélni azt ami Emmával történt. Bevallom, soha nem néztem még ebből a szempontból a dolgot. Nálam senki sem tudja jobban, hogy milyen nehéz kibotorkálni a sötétségből egy társ elvesztése után, de érzem, hogy rengeteg gazdára váró állat van, akinek szüksége van ránk. Meg aztán ez úgy hangzott nekem, mintha azért nem választanék magamnak párt akivel leélem az életem, mert később fájni fog az elvesztése. Mondjuk az tény, hogy a kutyák esetében sokkal rosszabb az arány. Amíg Janka él addig úgysem jöhet másik kutya. Olyan öreg, hogy már nem viselne el egy ekkora traumát. Nem is beszélve arról, hogy süketsége nagy terheket ró ránk. Danának viszont szüksége lenne egy társra, mert most Janka mellett inkább segítő kutya lett. Igaz én nem bíznám rá magam, ha esetleg szükség lenne rá, de Jankának nincs választása, ezt dobta a gép. :-)

Dana viharsebesen tanul, percről percre emberibb. Lesi a gondolatainkat és minden idegszálával rákapcsolódik a agyhullámainkra. Ilyenkor jön a klasszikus szöveg:  “mit ki nem hoztok egy kutyából!” Ettől a megjegyzéstől a plafonra ugrom. Nem hozok ki semmit belőle, ami ne lenne benne és amit ő ne akarna megmutatni. Az én dolgom annyi, hogy szeressem, figyeljek rá és biztassam. Egy kutya állandóan kommunikál, kérdez és borzasztóan meg akar felelni. Sajnos a gazdák nem veszik a fáradtságot, hogy ezt felfogják…oké, nem lovallom bele magam, mert innen már csak a hajszálnyira van az állatvédő lemezem….hol is tartottam? Ja ott, hogy Dana segít. Becserkészi Jankát ha kell és eltáncolja neki, hogy kilométerekkel arrébb min pörgök éppen. Egy süket kutyával egyébként csak kézjelekkel tudsz kommunikálni, rendszerint négykézláb. Ugyanis csak süket, nem pedig hülye, hogy felfelé nézzen, mert akkor szót kell fogadni, ezért inkább kerüli a szemkontaktust. Neked van problémád, intézd el, hogy figyeljen! :-) Rohangálni nagyon szeret, de sajnos nem hallja a közeledő bicikliket az erdőben, a száguldozó egyedekben pedig fel sem merül, hogy a kutya nem ugrik el. Ilyenkor két opció van: vagy a biciklis elé állok, vagy felveszem a fénysebességet, hogy a becsapódást megelőzve felkapjam a kutyám. Egyik sem veszélytelen, főleg, hogy Janka ilyenkor sem segít, hülyének tetteti magát és vidáman elinal, mintha kergetőznénk. Én üvöltök, az emberek meg sajnálják, hogy jaj, szegény kicsi kutya! Állati ciki.



Dana segítsége akkor is jól jön, ha otthon a lépcső aljában talpig terepjáró cuccban ácsorgok és hiába kiabálok a fent békésen szunyókáló Jankának, hogy menjünk sétálni. Rendszerint nem úszom meg, hogy felmásszak és a szemébe mondjam: indulni kéne. Egy nap sárosabb volt a gumicsizmám, mint amennyit optimálisnak tartottam a natúr színű szőnyeghez, így szokás szerint hiába szólongattam. Másik alternatívának az kínálkozott, hogy a sokréteg ruhát le és ismét magamra öltöm, de ehhez érthető okokból egyáltalán nem volt kedvem. Kínomban Danához fordultam: menj, szólj Jankának! Döbbenet: Dana ment. Elsőre üres kézzel tért vissza és kérdő tekintettel, majd amikor megerősítettem a kérést hibátlanul teljesítette a feladatot: megjelent az álmosan pislogó vénlánnyal a háta mögött. Nem akarom tudni, hogy hogy vette rá, hogy megmozduljon, de nagyon büszke voltam. Ha hozzáadjuk a beszédkészségét és a mazsorett bemutatót a botokkal, lassan cirkuszi látványosság leszünk. Fontolgattam, hogy belépőt fogunk szedni. 

Persze van amire alkalmatlan. Pl. étel vagy madarak őrzését nem bíznám rá és futni soha többet nem viszem magammal. Minden híreszteléssel ellentétben bebizonyosodott, hogy edzeni sem lehet vele. …vagy csak azért mert azt hitte, hogy nem gondolom komolyan…? Ezt inkább ne firtassuk… :-))) Az aktív vizsláról tehát kiderült, hogy csak saját érdeklődési körében aktív. Úgymint kirándulás, szaglászás, madarak vigyázzba állítása. Amikor futni KELLETT, na azt állatira unta. Forgatta a szemét, szenvedett, amíg ki nem találta a szuper játékot: barchoba. Vizsla stílusban próbálta kiszedni belőlem, hogy mi elől futunk, mert csak úgy, az hülyeség. Eljátszotta, hogy fejvesztett menekülésbe kezd a hulló levelektől, guggoló gyerektől, sétáló emberektől és gyakorlatilag mindentől ami az erdőben előfordult. Közben folyamatosan kérdezett a szemével, hogy melyik volt a befutó? Lángokban állt a hajam, de ő nyert: letettem az erdőben való rohangálásról. Az ott lakó állatok fellélegezhetnek, szánalmas hörgésem nem veri fel a továbbiakban az erdő csendjét. Az otthoni fitness szabotálásában már nem voltam ennyire rugalmas, mert ez volt az utolsó reményem a testedzésre. Ő persze ehhez is túl kreatívan állt hozzá. A súlyzókat fel-le emelgetve megtapasztaltam, hogy bármennyiszer fel tud ugrani, ahányszor csak megemelem a súlyt. Ha nem játszani akarnék, nyilván nem az orra előtt lengetném - gondolta. A legneccesebb mégis a négykézláb végzedő gyakorlatok voltak. Hol alám feküdt, hol a nyakamra tette a fejét domináns célzattal (én vagyok a főnök én mondom meg, hogy mikor hagyd abba…mondjuk… most!) majd amikor ez sem használt fel akarta venni velem a szemkontaktust. Ez nem lett volna feltétlenül zavaró, ha Dana nem szó szerint értelmezné a szemkontaktust: szerinte ehhez a művelethez a szemgolyóinknak feltétlenül össze kell érnie. Keveset zokogtam, de végül megoldottam. 

Bónusz történet:
Dana szokása szerint az ölünkben kávézott ma reggel és a fejét álmosan a vállunkra hajtotta. Bazi nagy feje van, jut mindkettőnkre. Amikor elunja a dolgot észrevétlenül növeli a nyomást. A feje előbb-utóbb beszorul közénk, mindig ugyanoda. Nem, nem húzza ki, az túl logikus. Inkább égnek emeli az orrát és óriásít ásít, hogy oldja a feszültséget. Gondoltam én, de úgy tűnik túl sokat olvasok kutyás szakirodalmat. Bebizonyosodott, hogy a szakértők és én is egyaránt át vagyunk verve. Ma ugyanis a mozdulatsor végén következő ásítás után a nyelve kiesett a szájából… egyenesen bele a kávémba. Ahogy elnéztem a vigyori fejét jöttem csak rá, hogy EZ volt az eredeti cél.


Összefoglalás: Milyen unalmas is lenne, ha Dana normális lenne! Gyakran idézünk a Sörgyári Capriccio-ból Pepin bácsit: - “Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!” Az én átiratomban vizsla szerepel. Bármibe le merem fogadni, hogy sokkal-sokkal szórakoztatóbb! :-)))






For my fortieth birthday, I almost asked for a vizsla. In the end I changed my mind, but my husband, rightfully, started asking me how many times I want to relive what happened with Emma. I admit, I've never looked at it from this aspect. No one knows better than me how hard it is to crawl out of the darkness after losing a companion, but I feel there are a lot of animals waiting for owners who need us. Plus this sounded to me like not choosing a partner to live my life with because his loss will hurt later. The rate is much worse in the case of dogs, though. Of course there can't be a new dog while Janka is alive. She's so old that she wouldn't endure such a big trauma. Not to mention that her deafness (and the medical treatment thereof) puts a lot of strain on us. But Dana would need a companion, because now, next to Janka, she's become more of a helping dog. Though I wouldn't place myself in her hands, if it were necessary, but Janka has no choice. :-) Dana is learning rapidly, she's more and more human by the minute. She watches our thoughts intently and tunes on to our brainwaves with every nerve she has. This is when the classic phrase comes up, “it's amazing what you bring out of a dog!” This comment drives me crazy. I don't bring out anything that isn't already there and she wants to show it. My job is to pay attention and encourage her. Dogs are always communicating, asking, and wanting to please us. Sadly dog owners don't take the trouble to comprehend that... okay, I won't get worked up because my animal rights record is just an inch away... where was I? Right, where Dana is helping. She will find Janka if she has to, and show her with a dance, what I'm worked up about at the moment, miles away. You can only communicate with a deaf dog by hand gestures, by the way, usually on all fours. After all she is only deaf, not stupid to look up at you, because then she would have to obey you, so she avoids eye contact instead. You've got a problem, you make her pay attention! :-) She really likes running around, but unfortunately she can't hear the nearing bikes in the woods, and it doesn't even occur to the people racing by that the dog might not jump out of their way. This leaves me two options: either I stand in front of the biker, or I take up light speed to pick up my dog before the crash. Neither is without risk, especially since Janka doesn't cooperate on these occasions either, she pretends to be stupid and runs away happily like we're playing chase. I yell, and people feel sorry for her, oh, poor little dog! It's very embarrassing.
Dana's help also comes in handy when I'm standing at the bottom of the stairs at home, in full land roving attire, yelling to Janka, who is snoozing peacefully upstairs, to let's go take walk. Usually I have to climb upstairs and tell her face to face: we should go. One day my rubber boots were muddier than I would consider optimal for the neutral colored carpet, so as usual, I called Janka in vain. The other alternative was to take off my many layers of clothes and then put them on again, but for obvious reasons, I didn't feel like doing that at all. In my distress, I turned to Dana: go, get Janka! Miraculously: Dana went. At first she returned empty handed with an inquisitive look in her eyes, then when I reconfirmed my request, she completed the task flawlessly: she appeared with the old girl blinking sleepily behind her. I don't want to know how she got her to move, but I was very proud. If we add her speech skills and the majorette performance with the sticks, we'll slowly become a circus attraction. I considered collecting an entry fee.

Of course in some things she's not competent. For example I wouldn't trust her with guarding food or birds, and I am never taking her with me jogging again. Despite all the rumors it turned out that I can't exercise with her, either... or maybe just because she thought I wasn't serious...? Let's not get into that... :-))) So it turned out that the active vizsla is only active in her own area of interest. That is hiking, sniffing, scaring birds. When she HAD to run, she was bored out of her mind. She rolled her eyes, suffering, until she came up with the great game: twenty questions. She tried to find out what we're running from, since running “just because”, that's just stupid.
She pretended to be running away from falling leaves, crouching kids, walking people and basically everything that occurred in the woods. While doing so she was constantly asking me with her eyes, which one is the winner? I was very upset, but I gave up on running in the woods. I wasn't so flexible with the sabotage of fitness at home, because considering that this was my last hope to exercise, she was way too creative. Lifting wieghts, I realized that she can jump up any number of times I lift the dumbbells. If I didn't want to play, I obviously wouldn't be waving it in front of her face – she thought. But the trickiest were the exercises that had to be done on all fours. Sometimes she layed under me, sometimes she put her head on my neck dominantly (I'm the boss I tell you when to stop... like... now!) and when that didn't work either, she wanted to establish eye contact. This wouldn't have necessarily been disturbing if Dana didn't interpret eye contact literally: she thinks our eyeballs absolutely must touch for this procedure. I cried a little, but eventually I worked it out.

Bonus story:
As usual, Dana was in our laps, having coffee with us, and she put her head on our shoulders sleepily. She has a really big head, there's enough for both of us. When she's tired of it, she inconspicuously adds pressure. Eventually her head gets stuck between us, always in the same place. No, she won't pull it out, that's too logical. Instead, she raises her nose to the sky and yawns hugely to ease the tension. Or so I thought, but it seems that I read too many books on dogs. Today it turned out that the dog specialists and I were both scammed. Today, after the yawn at the end of the routine, her tongue fell out of her mouth... right into my coffee. As I looked at her grinning face I realized THIS was the origial goal all along.


Summary: How boring life would be if Dana were normal! We quote Cutting It Short often: “Suffering from boredom? Get a raccoon!” In my interpretation it's a vizsla. I would bet you anything that it's much more entertaining!

2016/01/11

az én világom • my world

Ő az első képem idén:
This is my first painting this year:


Ők még tavaly decemberben készültek:
These pictures were made in last December:


2015/12/31

szürke karácsony • gray christmas





Idén a Karácsony ismét mellőzte klasszikus díszeit. Se hó, se fagy, csak szürkeség. A fényét szerencsére nagyban emelte a babaház. :-) Döbbent csend után - amit a meglepetés okozott - négy napon keresztül tartó  maratoni játék következett. Új fejezetekkel bővült a történet a fiúk érkezésével. Emma és Emil, Janka és Misha egymásra találtak. Ígéretes kezdet. :-D Boldog új évet!!!!


This year we had to miss the classic Christmas scenery (just like a year before). There wasn’t snow, nor cold weather - everyting was gray outside. Fortunately the dollhouse saved the Christmas feeling, we played with it for four days!








2015/12/24

marbushka babaház 2.0 • marbushka dollhouse 2.0


Végre megoszthatom veletek a nagy titkomat! :-) Karácsonyra elkészítettem a babaház legújabb verzióját Bojkának! Íme a története:

1nap / Végre eljött a nap, amikor elkezdhettem a munkát. Karácsony közeledtével egyre kevesebb ilyen van. Hárman néztünk farkasszemet az irodában: a nyomatok, a faanyagok és én. Feszült pillanat volt, vártam, hogy a villanykörte elpukkan felettünk. Biztos led, mert semmi sem történt. Kénytelen voltam nélkülözni a drámai elemeket és munkára fakadni - ahogyan a lányom mondaná.
Nagyon profin akartam elkészíteni a babaházat, úgy, hogy jó strapabíró legyen. A tavalyi födéme már élménymedencére hasonlít: több hullám van rajta mint nem, de Bojkát ez nem zavarja, rendkívül leleményesen a falra celluxozza a bútorokat. Ezen okulva 3mm-es szürkelemezt választottam alapanyagnak. Ha sikerül, átvágnom snicerrel, akkor ezt a verziót még az unokáim is látni fogják. Mondjuk épeszű ember nem megy neki 3mm-es szürkelemeznek vágógép nélkül, de nekem nincs választásom. Sebaj, jó erős kézfogásom lesz mire végzek. Vagy ínhüvely gyulladásom. Az is jó. A digitális nyomatokat én kasíroztam fel. Ez szakirányú képzettség nélkül sem egyszerű feladat, de úgy, hogy a nyomatok rosszak, kifejezetten reménytelen. Sajnos a férjem rosszul emlékezett a nyomható felület méretére, így minden printen hiányzott oldalankét egy-egy centi, jobbról másfél. Ez csak azért volt izgalamas, mert ennek ellenére a hátoldalon tükrözve találkozniuk kellett a stratégiailag fontos pontoknak, úgymint: ablak, ajtó, tapéta síkja. Mindent át kellett méreteznem, de nem is én lennék, ha ez nem így történt volna. Figyelembe kellett vennem azt is, hogy egy bizonyos kor után már nem szerencsés a megosztott figyelem és én ezt a kort már magam mögött hagytam. Igyekeztem tehát higgadtan, állati lassan, átgondoltan cselekedni a vágásnál és a ragasztásnál is. Egyszer ragadott csak el a hév, amikor nem vágtam körül a nyomatot, csak a szükséges részt ragasztottam a szürkelemezre....a többit meg sajnos a rajztáblára sikerült. Ez az incidens megdobta a menetidőt. Egy nap ment el a kasírozással és méretre szabással. És még egy, mire kitaláltam, hogy hova dugjam a zsúfolt irodában.







2. nap / Kipihentem jócskán a kasírozás fáradalmait, mire a férjemmel hozzájutottunk a lézervágás problémájához. Talán egy hét is eltelt, mire találtunk egy olyan délelőttöt amit rá tudtunk szánni. A karácsonyi szezon valahogy nem elég laza ehhez, de bezsúfoltuk…sztem a férjem aggódott, hogy megint Szenteste állnék neki építkezni és mindenben támogatott. Emil és Misha fa fejei is elkészültek a közleben, így egy csapásra több légy is sikerült. Az R+C-nél Tóth Veronika fejedelmi fogadtatásban részesített minket amíg a sorunkra vártunk. Kávéval és teával kínált, majd az ebédjével is, amit meghatva bár a gesztus nemességétől udvariasan visszautasítottuk. Én már a szalvétára felírt kedves üzenetétől is elolvadtam, de ennyi kedvesség már nem férhetett be aznapra. Jól elhúzódott a várakozásunk, én pedig nem bírok sokáig egyhelyen ülni tétlenül, főleg nem munkaidőben....szóval valahogy hozzám ragadt négy krétafilc eltérő vastagságban, amit a szomszéd irodában lévő cég forgalmazott. Pillanatok válsztottak el attól, hogy kipróbálom a falon, amikor végre ránk került a sor: személyesen voltunk jelen az operációnál. A férjem segített Szabinak illusztrátorból corelbe fordítani az anyagot én pedig szóval tartottam a dolgozókat, akik örültek ugyan a hülye kérdéseimnek, de remélem nem teljesítménybért kapnak, mert legközelebb nem fognak beengedni. Nem csak dumáltam, de útban is voltam: jövet-menet mindenki átesett rajtam, de már olyan mértékben jól éreztem magam, hogy fel sem vettem. Úgy vigyorogtam, mint más gyerek a vidámparkban. A lézervágó gép káprázatos volt, nem tudtam levenni a szemem róla. Hiba volt. Utána egész nap nehezemre esett fókuszálni. A ház meseszép, gyönyörű lett! Igaz a felületeket kissé antikolta a lézervágás füstje, a szaga pedig olyan, mintha Emma rágyújtott volna...mondjuk az egész házra...de a korom stílusban passzol a kopott hajópadlóhoz, a ferdén felragasztott, ragasztós kézzel összemancsolt tapétához és a  téglaburkolathoz. Egyiket sem negatívumként mondom. Így terveztem és kész!

Emese azt mondta, hogy olyan az arcom, mint egy angyalnak és ennek megerősítéseként két agyalos bélyegzőt is készített nekem. -  majdnem elsírtam magam. Hazafelé azért vettem a Culinarisban egy halálfejes, Inferno chiliszószt. Csak az egyensúly kedvéért.

Mellesleg az egész világot megöleltem volna. Köszönöm Veronikának, Emesének és Szabinak ezt a fantasztikus közös munkát! Biztos vagyok benne, hogy a házat áthatja ez a hangulat amiben született és csak remélem, hogy ilyen klassz pillanatokat tölt vele Bojka is, mint én átélhettem a készítésénél! :-)



3. nap / Talátam egy webshopot ahol miniatúrákat árulnak. Fordítok magyarról magyarra: egy olyan helyet találtam, ahol mindent lehet kapni a babákhoz és a babaházhoz 1/12-es, 1/8-as és 1/24-es kicsinyítésben. Ami azért jó, mert Emma és Janka egyikbe sem illik bele. Pfffff.... Potyogtak a könnyeim, amikor megláttam a politúrozott üvegvitrint, az antik könyvespolcot és a többi csodát. Aztán bizonyosságot találtam, hogy nem csak én vagyok elmebeteg ami a modellezést illeti: volt babaház tetőcserép, csempe, parketta, tapéta, zár kulccsal és zsanér, darabra, csomagban, ahogy akarod. Amikor az ötvenféle lézerkivágott házat megláttam azt hittem, megüt a guta. Elment a kedvem mindentől. Mutogattam boldog-boldogtalannak a kacsalábon forgó házakat, de jól idomított barátaim lehetnek, mert mindannyian azt állították, hogy az enyém sokkal szebb. Úgy döntöttem, hogy hiszek nekik, majd csupa olyasmit rendeltem a weboldalon amit én nem tudok előállítani: porcelán mosdókagylót, szőnyeget, könyvesszekrényt (aminek a magasságát ugyan meg kell toldani, de jobb mint nulláról kezdeni) akasztókat, vállfát...stb. Aztán vártam türelmesen. Egy nap kaptam egy levelet az MPL-től, hogy csomagom érkezett! ....és vámköteles(!) Igen elkerekedett a szemem, mert sokszor vásároltam már az etsy-n így tehát a világ minden tájáról érkeztek csomagjaim és ezidáig egyikkel sem fordult elő ilyesmi. Oké, gondoltam rugalmasan, csináljuk! Megbíztam őket a vámolással (ez tűnt a legkézenfekvőbbnek). Azt ugyan nem tudom, hogy ők mit csináltak, mert nekem kellett kitöltenem a papírokat és a tételes leírásnál egyenként számíttatták át velem forintra összesen és per darab is a termékeket, szóval azt is megbántam, hogy valaha megnyomtam az entert. A következő sokk a vám végösszege volt, ami az itthoni áfából és a munkadíjukból állt. Visítottam. Felhívtam az ügyintézőt aki sűrű bocsánatkérések közepette biztosított, hogy az bizony annyi, amennyi. Patthelyzet. Kell a csomag - nagyot nyeltem - át kell venni. Magyar Posta Budakeszi: kérhettem volna, hogy újra szállítsák ki a csomagot és ne kelljen sorban állnom a postán, de ahhoz az kéne, hogy felvegyék a telefont. Nos ezt sem ők, sem a kézbesítő nem tette napokon keresztül, így bebattyogtunk a postára. Nem tudom mivégre (nyilván rendkívüli bonyolultságú számítógépes programokat igényel) az, hogy az egyik ablaknál csak lottó, a másiknál csak csekk befizetés és levél feladás lehetséges és egyetlen ablaknál a csomag. Mindenki ide várt, mondanom sem kell, a többi üres ablaknál pedig az ujjukkal malmoztak a hölgyek. Saccperkábé háromnegyed óra alatt jutottam a csomaghoz, úgy, hogy második voltam a sorban. A férjem azt mondta jobban megérte volna, ha veszek még egy fűrészt az Obiban és én gyártom le a cuccot munkaidőben, főszezonban. Egyet kellett értenem vele. Legközelebb.








4. nap / Reggel Kamorka vendége voltam. Gyors látogatásra érkeztem Dömény Kaludiához és - bár nem így terveztem - maradtam egész délelőtt. Klaudia isteni tortát sütött, teát főzött és betekintést adott abba a csodás, letisztult világba amit a ruháival képvisel. Csak ültem a Pozsonyi úton azon a fényben fürdő szigeten és gondolkodtam, hogy miért nem ilyen az egész világ. Megérintettem az anyagokat és csodáltam a ruhák finomságát. Teljesen elvarázsolt…minden. Gondolom ezzel nem csak én vagyok így. Szinte ismeretlenként mentem oda, de mégis olyan érzés volt, mintha már évek óta barátok lennénk. Borzasztóan örültem a találkozásnak és egyáltalán nem bántam, hogy elrepült az idő. Nem baj, hogy torlódtak a dolgaim, erre a feltöltődésre szükségem volt. Persze aztán otthon azonmód ügyvezetői díszben fűrészt ragadtam és a ház összerakása után nekiláttam a tetőnek. Ez a nap a rombolásé volt. Nemcsak, hogy a tető nem akart megállni (miért is gondoltam, hogy egy hengeres oszlopnak az alját vízszintesre tudom vágni kézi fűrésszel?). Összeillesztés után a tető a mélybe vettete magát, magával rántva a kész terasz oszlopait, feltépve a kasírungot…ennyi. Délután ötig ennyire futotta. Ez ma ilyen volt. Egész éjjel azon agyaltam, hogy hogyan tudok olyan fa szerkezetet létrehozni, ami elbírja a tetőt, mégis a legnagyobb szabad helyet hagyja a játéknak. Gyanítottam, hogy fúrnom kell. Az már ingoványos talaj, tönkre teheti az egész házat akár ha elbénázom és lássuk be, erre meg is van minden esély...Reggelre hála az égnek  jött a megvilágosodás.










5. nap / A kitalált módszer működött, mindössze két szög kellett hozzá. A szomszédaink elég türelmesen viselték a zajokat, bár többször kiszóltak a kopácsolásomra, hogy: -  Szabad! :-DDD De hogy, hogynem a ház végre készen állt! A rombolást helyreállítottam. Sokan megnézik az iroda ablakán keresztül, merthogy ebben a formában már nem tudom őket eldugni sehova. Az asztal közepén állnak ezzel akadályozzák a munkát és a csomagok összeálítását is. A férjem könyörgött, hogy legközelebb Húsvétra időzítsek efféle hülye ötleteket. Egyébként mindkét ház maga a gyönyörűség, azt mondta, hogy ha ő kapná Karácsonyra, ő nagyon örülne neki!!! :-) Sajnos a gyerekem az iroda közelébe sem jöhet, ha pedig mégis, a férjemnek az épület másik oldalán kell parkolnia. Nagyon kíváncsi leszek mikor fogunk lebukni. A ház kész, de most jön a lakberendezés!!!!














...sokadik nap, a babaház vége
A lakberendezés nem lett volna komplikált dolog, ha tudom, hogy hol a határ. Először csak a rendelésben fixált dolgoknak akartam eleget tenni: Bojka ágyak után sóvárgott a babáinak. Ötnél meguntam, mert a kubikolás közben akaratlanul is az új babák karakterén méláztam. Ezek terveim szerint nemcsak alszanak, hanem dolgoznak, vásárolnak is. Huh, milyen újszerű gondolatok! :-D Így készült el a vegyesbolt, a cukrászda, a varroda. A könyvtár pedig sajnos egy kisebb helyiséget kapott, érdeklődés híján. Bojka szerint Emma jobban szeret vásárolni és tortát sütni, Janka pedig festeni és varrni. Ezek szerint a fiú babáknak kevés választásuk maradt. :-)))) Lassan, feltűnés nélkül szivárogtak az irodába az otthoni babaházból a használható kiegészítők, és egyszer csak minden készen lett. Az eredmény olyan szép és precíz, mintha…hát nem is tudom, azt nem mondhatom, hogy most jött volna a gyártósorról, vagy a dobozból, mert annál sokkal jobb! Ami viszont nagyon ciki: képtelen vagyok olyan jó fotót készíteni róla, mint amennyire jól néz ki élőben. A férjem azzal vigasztal, hogy Karácsonykor (a hangulat kedvéért) legörgetjük otthon a 3x sokméteres háttereket, előkapjuk a vakukat és önfeledt műtermi fotózással aranyozzuk be az ünnepet. Szerinte munka nélkül úgysem bírnám ki. Most azért elég romos és fáradt vagyok, hogy ezt kétségbe vonjam, de lehet, hogy ő jobban ismer. Majd az ünnepek után beszámolok a fejleményekről! Azért mekkora ciki, hogy megcsináltam a házat és le is kell fotóznom, meg írnom is hozzá! :-D Apropó, mondtam, hogy jövőre rendelésre készítem majd őket?












Emil és Misha
Új babákkal is gazdagodtunk: Emil és Misha boldogítja majd a csajokat. Ők is készültek párhuzamosan a házakkal, és állati jó fejek lettek annak ellenére, hogy az első példány látványától sírva fetrengtünk a röhögéstől. Amit végül elfogadhatónak találtam, elég vagány lett, de Emma és Janka mellett úgy nézett ki szerencsétlen, mint egy gorilla. Saccperkábé 20 fej veszett oda a próbálkozások során. Emil eminens könyvmoly, Misha vagány kalandor. Csak a miheztartás végett. Jövőre ők is “futószalagra” kerülnek! Hamarosan a fa alá kerülnek az ajándékok…húúúú nagyon izgulok! :-))))







Day 1
The day finally came when I could start working. The three of us had a staring contest in the office: the prints, the wood material and I. It was an intense moment, I expected the lightbulb above us to pop. It must be led, because nothing happened. I had to go without dramatic elements and burst into work – as my daughter would say. I wanted to make the dollhouse very professionally, so it would be very sturdy. The slab of last year's dollhouse already resembles a fun pool: it's wavy in more places than not, but Bojka doesn't mind, being very resourceful, she tapes the furniture to the walls. Having learned from this I chose a 3 mm greyboard as material. If I can cut through it with a box cutter, then even my grandkids will get to see this version. A sane person wouldn't start working with a 3 mm greyboard without a cutting machine, but you have to make do with what you have. No matter, I'll have a very strong grip by the time I finish. Or tendonitis. That's fun, too. I mounted the digital prints. This is not a simple task without qualifications, but if the prints are bad, it's practically hopeless. Unfortunately, my husband didn't remember the size of the printable surface correctly, so there was 1 cm missing on each side of the print, and 1,5 cm on the right side. This was exciting only because the strategically important points had to meet symmetrically on the back side nonetheless: the window, the door, the plane of the wallpaper. I had to resize everything, but it wouldn't be me if this hadn't happened. I had to take into consideration that after a certain age, divided attention is not fortunate, and I have long passed that age. So I tried to act calmly, really slowly and deliberately with the cutting and gluing as well. I only got carried away once, when I didn't cut out the print, I just glued the necessary part onto the greyboard... and the rest got glued to the drawing board. The runtime was increased by this little incident. Mounting and resizing took a whole day. And another day passed by the time I figured out where to hide it in the crowded office.

Day 2
I had recovered from the efforts of mounting by the time my husband and I got to the problem of laser cutting. Maybe a week had passed until we found a morning when we had time for it. Somehow Christmas season is not laid-back enough for this, but we managed to squeeze it in... I think my husband was worried I would start building on Christmas Eve again, so he joined me instead. The laser cutting machine was fascinating, I couldn't take my eyes off it. It was a mistake. It was hard to focus all day afterwards. The house turned out fantastic, beautiful! True, the surfaces were a little antiqued by the smoke of laser cutting, and it smells like Emma lit a cigarette... or the whole house... but the soot matches the style of the worn strip floor, the wallpaper that was applied crookedly with gluey, sticky hands, and the brick veneer. I'm mentioning neither of these as a negative. That's how I planned it, and that's that!

Day 3
The third day was about destruction. Not only did the roof not want to stay put (why did I think that I could cut the bottom of a cylindrical column horizontally with a handsaw?), so after fitting it all together, the roof plummeted into the deep, taking the columns of the terrace with it... that's all. That's all there was time for until 5 in the afternoon. It was that kind of day. I spent all night thinking about how I could create a wood structure that can hold the roof, and still leaves the biggest possible space for playing. I suspected I would have to drill. Which is risky, it could ruin the whole house if I mess up, and let's admit, that is entirely possible... But by morning, thank God, enlightenment came.

Day 4
The method I came up with worked, the house was ready! Lots of people take a look at it through the office window, since I couldn't hide it anywhere! Complete with roof and terrace, both beauties are just standing in the middle of the office. Due to this, my kid can't even come near the office, or if she does, my husband has to park on the other side of the building. I wonder when we're going to get caught.
The house is done, now comes interior decorating!!!

The end of the dollhouse
Furnishing wouldn't have been too complicated if I knew where to draw the line. At first I just wanted to make what had been ordered: Bojka was pining for beds for her dolls. I got bored after five, because while working, I was involuntarily daydreaming about the character of the new dolls. According to my plans, they will not only sleep, but work and shop, too. Wow, how original! :-D This is how the grocery store, confectionery and dressmaker's shop came to be. Sadly the library only got a smaller room, due to lack of interest. According to Bojka, Emma likes shopping and baking cakes better, and Janka likes to paint and sew. That means the boy dolls don't have much left to choose from. :-))) Slowly, inconspicuously the accessories that could be used wandered over from the doll house at home to the office, and eventually everything was finished. The result is so pretty and so precise, as if... well I don't even know, I can't say as if it were fresh off the production line or out of the box, because it's much better than that! But what's embarassing is that I can't make a photo of it that's as good as it looks in real life. My husband consoled me by saying that at Christmas (for the sake of holiday spirit) we will roll down the 3 by lots of meters backgrounds, get out the flash lights and top the holiday with an unrestrained studio photoshoot. He says I couldn't bear not to work anyway. Right now I'm worn-down and tired enough to doubt this, but maybe he knows me better. I'll give you an update after the holidays! How awkward is it that I made the house, and I have to photograph it, and write about it, too! :-D By the way, did I mention I will be making such things on demand next year?

We have new dolls, too: Emil and Misha will be keeping the girls company. They were created simultaneously with the houses, and they turned out to be really cool, despite the fact that we were rolling on the floor laughing from the first version. The one I found acceptable turned out pretty awesome, but next to Emma and Janka the poor thing looked like a gorilla. About 20 heads went to waste during the attempts. Emil is an eminent bookworm, Misha is a cool adventurer. Just so you know where we stand. Next year they will be on the “conveyor belt”, too! Tomorrow we're putting the presents under the tree... oooh I'm so excited! :-)))