2015/03/30

egy tanmese • a fable


Egy rövid történet következik, tanmese, ha úgy tetszik, hogy értsétek, miért akarok mindenféle "mondanivalót" keresztül tolni a játékainkon mostanában. Elkapott az oktató-nevelő fíling, nyilván öregszem. A történet tehát: A minap az erdőben jártunk, szokásos maratoni Dana sétáltatáson. Egy tisztásra értünk, ahol egy csapat gyerek rángatott egy izmosabb facsemetét. Hogy egészen pontos legyek: ki akarták törni. (Persze kutyát pórázon kéne sétáltatni, gyereket meg nem… ugye?) A szülők és barátaik csevegtek arrébb, és az egyik apuka, észlelvén közeledtünket, odaszólt a fiának, hogy ne csinálja azt, amit. Meggyőződés nem volt a hangjában, az intelem inkább felénk volt jelzés, hogy ő bizony tudja, hogy ezt nem szabad. Érteni ugyan nem érti, hogy miért nem szabad, mert neki is csak úgy mondták. A gyerek továbbra is tépte-rúgta a fát, tudván, hogy úgysem lesz következménye. Azért félvállról megnyugtatta édesapját, hogy ő nem a fát akarja bántani, csak a kutyánkra akarja rádönteni. Ekkor gratuláltam anyukájának (ő is ott állt ám!) a jól sikerült gyermekéhez, ami érdektelenségének gyümölcse, megérdemli, hogy vele töltse hátralévő éveit, és szomorúan távoztunk. Azt hiszem, a szülők nem mérik fel, hogy milyen ember lesz a gyerekükből, mekkora kárt jelentenek majd a környezetük és első sorban saját maguk számára. A legtöbb szülő a megúszós, ráhagyásos technikát alkalmazza, természetesen megidealizálva szabadságnak nevezi. A gyerekek pedig nagyon számítanak az őszinte figyelmünkre, aki ezt nem látja, inkább ne vállaljon gyereket. Nem tudom, érdemes-e bármit is mondani vagy tenni? Vagy játékot készíteni? Azt hiszem, amit mi csinálunk, olyasféle dolog, mint az irodalom. Azt olvasol ki egy történetből, amit akarsz. Az jut el a tudatodig, ami úgyis foglalkoztat. A többi visszapattan. Aki leírja, megalkotja a művet, az azon a ponton száll ki az egészből, amikor egy másik ember kézbe veszi a munkáját. Csak remélni tudom, hogy tőlünk többen kapnak megerősítést, mint ahány emberről visszapattan.

I'm going to tell you a short story, a fable, if you will, so you can understand why I want to push through all kinds of “meaning” through our games lately. I've been seized by the teaching-educating feeling, clearly I am growing old. So this is the story: The other day we were in the woods on our usual marathon of walking Dana, when we reached a clearing where a group of kids were tugging at a sturdier sapling. To be exact: they wanted to break it off. (Of course dogs should be walked on a leash, but not kids… right?) The parents and their friends were chatting nearby, and noticing our approach, one of the dads told his son to not do what he is doing. There was no conviction in his voice, the warning was more of a signal to us that he knows well that it's wrong. He doesn't understand why it's wrong, though, because they just told him that it is, too. The kid went on tugging and kicking the tree, knowing that there won't be any consequences anyway. But he casually reassured his dad that he doesn't want to hurt the tree, he just wants to make it fall on our dog. Then I congratulated his mom on her well educated kid, which is the result of her unconcern, she deserves to spend the rest of her years with him, and we parted sadly. I think the parents don't realize what kind of person their kids will become, and how much harm they will cause to their environments and most of all themselves. Most parents use the method of getting off the hook easily and letting the kids do what they want, of course idealizing the method. And the kids really expect their honest attention, if someone doesn't see this, then they shouldn't have kids. I don't know if it's worth saying or doing anything? Or making a game? I think what we do is something like literature. You read what you want into a story. What reaches your consciousness is what you are interested in anyway. The rest will bounce back. The person who writes down, creates the piece steps out of the whole thing at the point when another person takes their work in their hands. I can only hope that there are more people who get confirmation from us than those who bounce it back.

2015/03/23

baba bonyodalmak • doll complications




Sikerült kilépnem az éttermes játék digitális hipnózisából, és most némileg kaotikus helyzetjelentés következik a Janka fejeken túlról. Most végre nyugodtan végig tudom gondolni, hogy hol vannak a babagyártás gyenge pontjai. Van néhány... Nézzük sorban:
Amikor Emmát rivaldafénybe tettük, két varrónővel dolgoztam. Időközben kiderült, hogy egyikük tökéletesen alkalmatlan a sorozatgyártásra, inkább a tervezésben vett volna részt. Azzal viszont én is boldogulok, köszi. IÍgy gyakorlatilag egy komplett varrodát és ezzel együtt varrógépbeszerzést pakoltam Diára, aki egyedüli versenyzőként maradt – és hála az égnek, nagyon talpraesetten megbirkózott a feladattal. Mérhetetlenül hálás vagyok neki! Meg azért is, mert nem ismer lehetetlent, bármi történjen is, mindig mosolyog! Nemcsak kedves, vakmerő is: bátran bevállalt egy barátságtalan, motorzajos interlock gépet, holott ezidáig  egy kedves, csendes, lábbal hajtós antik darabon dolgozott. Nagyon nagy szeretettel készíti el a ruhákat, és nem csak az első darabot, de több százat is, ha kell! Mostantól a babákkal együtt az ő kezében lesz minden varrnivaló itt nálunk, a fejpántoktól a vászonzsákokig. Nem kevés. Köszönöm, Dia, a precíz munkádat és a lelkesedésedet!

Három új ruhakollekció már sínen van, ezeket Jankával egyszerre fogjuk útnak indítani. Janka stíusa teljesen kiforrott már, alig finomítottunk valamit ahhoz a prototípushoz képest, amit Bojka karácsonyra kapott. Az már biztos, hogy hintája és girlandja lesz a festőcucc helyett – de ezt már mondtam.
A babák doboza körül van a legtöbb kérdőjel... Nagy valószínűséggel változtatnom kell, mert tervezésben és kivitelezésben is nagy teher a sokféleségük. Ezért érthető módon a limitált szériás megoldás egyre kevésbé tetszik. Bár tetszik-nem tetszik, azzal kell gazdálkodnom, ami van, ez eddig sem az én döntésem volt. Viszont nagyon megszerettem a babák jelenlegi stílusát, amit meg is tartanék jó ideig. Illetve Emma kutyasétáltatósát tervezem visszatapsolni állandónak, gyönyörűek lennének a girlandos Jankával párban… De térjünk csak vissza a földre: a helyzet kilátástalan. Az anyagok jönnek-mennek... tervezhetek én bármit. Ugyan a férjem talált egy boltban még három és fél méter anyagot Emma régi ruhájából (ami kb.50 db babára elég), de ez minden. Nem tervezik, hogy ismét kapható legyen. Felvásárolni pedig nem tudok és nem merek egy bálányi anyagot. További doboz probléma: a külön megjelentetett ruhák mindkét babára illenek majd, ezt is valahogyan fel kell tüntetni a dobozokon – ezért is alapjaiban meg kell változtatni a dizájnt.
A gyártási problémákon túl van még valami: beakadt az a mozi nekem Emmáról, amit tavaly elkezdtünk, ám mivel jött a karácsony, sajnos csak egy ígéretes nyersanyag szintjén maradt. Jó lenne újra nekifutni... Emmáról, Jankáról és a gyártásról. Elhatároztam, hogy a babásdiról ezúttal nemcsak fotókat készítek, hanem ha úgy adódik, rövid snitteket is. Aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle. Bemelegítésnek egy rövid szösszenet a festésről: forgattam: én, festem: én, megvágtam: én. Ennyit a stáblistáról. Mozi itt.



Más: Idén szeptemberben leszünk öt évesek. Terveztem valami rövid áttekintést, igaz mindössze portfólió szinten, amikor álmodozásomat egy Kecskemétről érkezett felkérés támogatta meg: szeretnének egy bemutatkozó kiállítást rólunk. Nemcsak a munkáinkról, hanem a cég történetéről is. Játékokkal, hejehuja, miegymás. Mi ez, ha nem eleve elrendelés? A férjem tudta a választ, szerintem ti is kitaláljátok: Még több munka. :-D


I managed to step out of the digital hypnosis of the restaurant game, and now I give you a somewhat chaotic report from beyond the Janka heads. Now I can finally think it over calmly where the weaknesses of doll production are. There are a few… let's take it in order:
When we put Emma in the spotlight, I was working with two seamstresses. Meanwhile it turned out that one of them is perfectly unsuited for serial production, she would have rather partaken in designing. I can manage that on my own, thanks. Thus I basically dumped a whole sewing workshop and procurement of a sewing machine on Dia, who remained as the single contestant – and thank god she took on the task very aptly. I am immensely grateful to her! And also because nothing is impossible for her, whatever happens, she's always smiling! She is not only kind, she is also courageous: she bravely took on an unfriendly, loud-motored interlock machine, even though she had been working with a nice, quiet, foot-powered antique piece so far. She makes the clothes with much love, and not just the first piece, but hundreds, if needed! From now on, along with the dolls, all of our sewing will be in her hands, from headbands to canvas bags. It's not a small load. Thank you, Dia, for your accurate work and you enthusiasm!

Three new clothes collections are already on track, we are going to set these on their way at together with Janka. Janka's style is now fully formed, we barely refined anything compared to the prototype Bojka got for Christmas. It's sure now that she will have a swing and a garland instead of the painting equipment – but I already said that.
The most question marks are around the dolls' boxes… I probably have to make changes, because their variety is a big burden both in design and in production. So, understandably, I like the limited edition solution less and less. Though like it or not, I have to work with what I have, this hasn't been my decision thus far either. But I really came to love the dolls' current style, which I would like to keep for quite a while. Also I would like to make Emma's dog walking set permanent, they would be beautiful paired with Janka with a garland… but let's get back to earth: the situation is hopeless. Materials come and go… no matter what I design. Though my husband found three and a half meters more of Emma's old dress in a store (which is enough for about 50 dolls), but that's all. They don't plan for it to be available again. And I can't and don't dare to buy up a bale of material. Further box problem: the separately issued dresses will fit both dolls, we should note that on the boxes somehow – so the design has to be fundamentally changed.
Beyond the production problems, there is another thing: the movie is stuck in my head that we started about Emma last year, but since Christmas came, it remained on the level of a promising raw material. It would be good to start shooting again. About Emma and Janka and the production. I decided that this time I'm not only going to make photos of the dolls, but short scenes as well, if the opportunity arises. Then we'll see what comes of it. To warm up, a short something about painting: shot by me, painted by me, edited by me. So much for the cast. Here is the movie.

Other: We will be five years old this September. I was planning some short overview, true, only as a portfolio, when my daydreaming was reinforced by an offer from Kecskemét: they would like to make an introductory exhibition about us. Not only about our work, but also about the history of our company. With games, merrymaking, whatnot. What is this if not predestination? My husband knew the answer, I think you'll figure it out, too: Even more work. :-D




2015/03/13

kezdem a közepéről • into the middle



Az a baj a vizslákkal, hogy ha sétáltál vele napi egy-két órát, majd játszottál vele még legalább ugyanennyit, még csak nem is liheg. Te persze igen: halál fáradtan rogysz a kanapéra, de pillanatokon belül arra fogsz ocsúdni, hogy négy lábbal áll a mellkasodon a dög és tuszkolja a szádba a játékát. Szerencsére velem nem próbálkozik, mert csúnyán szoktam kiabálni, de a férjemnek angyali türelme van és minden alkalommal felvidul ilyen mértékű pofátlanság láttán. Dana az ivartalanítás óta hatványozottan rossz, ilyen eleven "átvételi állapotában" volt utoljára. A műtét fizikailag nem viselte meg, lelkileg annál inkább. A mi helyzetünk sokkal kétségbeejtőbb volt, mert mi tudtuk, hogy mi fog történni, sőt szembe kellett nézni a tükörrel, hogy ez igen, a mi döntésünk… Megkerestük a legjobb helyet, szerető doktornénit és természetesen ragaszkodtunk hozzá, hogy ott legyünk, amikor elalszik és amikor felébred. A doktornő nagyon kedves és segítőkész volt - természetesen beleegyezett, hogy megvárjuk az altatást, de azt javasolta, hogy ne legyünk ott az ébredésnél, mert Danát megfigyelés alatt kell tartaniuk. Mi félve megjegyeztük, hogy baj lesz, mivel ezidáig senki más nem vigyázott rá rajtunk kívül. Megnyugtatott, hogy nem lesz gond. (Miért is gondoltuk, hogy ő jobban tudja?) Ezek után egy pillanatra sem lepődtem meg, hogy sokkal-sokkal a megbeszélt időpont előtt hívott, hogy Dana felébredt, rohanjunk érte, mert nem bírnak vele. Egy-null a gazdik javára. Persze mi voltunk a hülyék, már akkor éreztük, amikor belementünk ebbe a marhaságba. Dana egyébként kiváló orvosi ellátást kapott (jobbat mint mi kapnánk bármelyik ember kórházban), ez onnan is látszott, hogy átadáskor az asszisztens vízisíelő pózban lebegett mögötte, ami friss hasi műtét után nem kis mutatvány. Otthon aztán nagyon kikaptunk tőle, hiába gyűltünk köré és vigasztaltuk, Dana órákon keresztül panaszkodott. Sírt, nyüszített, tutult, elénekelte nekünk, hogy mennyire félt. Persze bőgtünk és megbántuk az egészet. Éjjel felváltva virrasztottunk mellette a férjemmel. Hajnali négyre Dana teljesen összeszedte magát, kaját kunyerált és onnantól kezdve olyan, mint az új. Nincsenek hangulat ingadozások, hiszti, önfeledt játékos kutyánk lett megint. Most akkor mégsem bántuk meg. Kiderült, hogy szeretjük, ha rossz. :-) Tök unalmas lenne, ha nem. A bizalmáért azonban ismét dolgoznunk kell. Elnézést, hogy a közepén kezdtem, kicsit szét vagyok cincálva, mert ez csak az egyik történet volt, ami a háttérben zajlott, amíg a főzős játékot készítettem. Bojka iskolai munkái digitális síkra kerültek, az elektromos kütyük segédeszközzé avanzsáltak és Bojka, aki irtózik ezektől, természetesen pánikba esett. Összecsapott a mesevilág és a valóság a lelkében, aztán még előkerült a büszkeség is… szóval nem volt egyszerű, de a végén engedélyt kaptunk, hogy tanítsuk. Összességében nagy szerencsénk van, hogy tíz éven keresztül sikerült a figyelmét a valóságban tartani, de azt hiszem, tényleg ez volt a maximum – megtettük, amit lehetett. Előkerültek a rettegett programok, a böngészők, a képszerkesztők, és Bojka szívta az infókat. Bezzeg ha én akarok neki mutatni valamit… na mindegy. A pánikot leküzdöttük, maradt a döbbenet, hogy a faliújság-ragasztgatás ideje lejárt, Bojka felnőtt és már kivetítőn tart előadást a Naprendszerről. (Mi másról?! :-DDD) Hirtelen nagyon öregnek éreztem magam.

Elég zaklatott időszak volt, amint látjátok, néha mintha félálomban dolgoztam volna. Pedig ez a játék több emberes faladat lett volna, nem is tudom, hogy hogy sikerült... A férjem szerint az alkotási folyamat meditáció, ezzel egyre inkább egyet kell értenem. Sokszor csak ez lehet a magyarázat, hogy ép ésszel sikerül a dologokat átvészelnem egy párhuzamos univerzumban. A főzős játék világát talán azért sikerült ennyire részletesen megálmodnom, mert túlságosan is jól éreztem magam benne. Nehéz most csak úgy elengedni. 
A játék minden igyekezetem ellenére kész, hamarosan nyomdába kerül. Janka babával fogok "lazítani" a következő játékokig. :-))))







The problem with vizslas is if you walk her for one or two hours daily, and play with her at least the same amount of time, she won't even be panting. Of course you will be: you will collapse on the couch dead tired, but in a few moments will be startled by the beast standing on your chest with four paws and sticking her toy in your mouth. Luckily she doesn't mess with me because I yell nastily, but my husband has angelic patience and cheers up every time at seeing such cheekiness. Dana has been exponentially “bad” since her spaying, the last time she was so vivid was on receipt (I mean when we got her). The operation didn't try her physically, all the more so emotionally. Our situation was much worse, because we knew what was going to happen, what's more, we had to face the mirror, saying yes, this was our decision. We searched for the best place, a loving veterinarian and of course we insisted on being there when she falls asleep and when she wakes up. The vet was very nice and helpful - of course she agreed to us waiting for the anesthesia, but she suggested that we not be there when she wakes up because they need to keep Dana under supervision. We timidly noted that there will be trouble, because so far no one has taken care of her besides us. She reassured us that there will be no problem. (Why did we even think she knows better?) After this, I wasn't surprised for a moment that she called much, much before the agreed time, saying Dana has woken up, we need to go for her, they can't handle her. One-zero for the owners. Of course we were the stupid ones, we already felt it when we agreed to this nonsense. By the way, Dana got excellent medical care, (better than we would get in any human hospital), which you could also tell because upon handing her over, the assistant hovered behind her in a waterskiing shirt, which is no small feat after a fresh abdominal surgery. Then at home we really got told off. We gathered around her and consoled her, and she complained for hours. She cried, whined, yowled, sang to us how scared she was. Of course we cried and regretted the whole thing. At night we took turns watching her with my husband. By four in the morning Dana composed herself completely, she begged for food and from then on, she has been just like new. There are no mood swings, tantrums, she is our happy, playful dog again. Then we don't regret it after all. It turns out we like it when she's bad. :-) It would be really boring if she weren't. This is just one of the stories that went on “in the background” while I was making the cooking game. Bojka's school artworks have gotten to the digital plane, electronic gadgets have become tools, and of course Bojka, who is averse to them, panicked. The fantasy world and reality collided in her soul, and then pride showed up, too… so it wasn't easy, but finally we got her permission to teach her. All in all we're very lucky to have been able to keep her attention in reality for ten years, but I think this really was the maximum – we did what could be done. We took out the dreaded programs, browsers and image editors, and Bojka absorbed the information. But when I want to show her something… oh well. We surmounted the panic, and the dumbfoundedness remained that the time of decorating bulletin boards is over, Bojka has grown up and she is doing a presentation on the solar system with a projector. Suddenly I felt very old.
This cooking game was made in a pretty troubled period, sometimes it was like I was working half-asleep. According to my husband, the creative process is meditation, I agree with this more and more. Often this can be the only explanation how I manage to pull through things in a parallel universe with a sane mind.
Maybe I could dream up the world of the cooking game in such detail because I felt too good in it. It's hard to just let it go now. Against all my efforts, the game is finished, it will be in the press soon. I will “hang out” with Janka doll until the next games. :-)



2015/03/06

naprendszer • solar system




…enyém a megtiszteltetés, hogy bemutassam Bojána jelmezét ---hosszas jogvita után, hogy ki publikálja először. Nos az időhatár lejárt, a jogviszonyok rendeződtek, így íme, lehet gyönyörködni. A jelmez teljes egészében Bojána munkája, a képekért én vagyok felelős. Új korszak köszöntött be, amitóa Bojka is vezet blogot a szerzői jogokat rögzíteni kell. :-D




…the honor of introducing Bojána's costume is mine – following a lengthy legal dispute over who will publish it first. Well we have reached the deadline, the legal relationships have been settled, and voilà, you may feast your eyes. The costume is completely Bojána's work, I am responsible for the pictures. A new era has begun, since Bojka has a blog as well, so we need to record copyrights. :-D

2015/02/24

janka

Szépen haladnak a munkálatok Janka babával. Az arca ilyen lesz, ezzel az előre hulló kis huncut tinccsel. A festős szett, amit Bojka kapott hozzá Karácsonyra sajnos nem megvalósítható sorozatgyártásban. Helyette hinta és girland lesz.

The working process on Janka doll is almost finished. The design of her dress and face is ready, as it seems on the pictures. The set is in production with  garland and a swing. :-)


2015/02/18

a titokzatos könyvtár • the mysterious library




Sokat vívódtam, hogy megosszam-e egyáltalán ezt a történetet veletek, mert minél többet agyalok rajta, annál valószínűbb, hogy célt tévesztett. Eléggé behatárolja a közönségünk életkorát ez a misztikus-kalandos történet. Az a korosztály, aki a sztorit élvezné, már nem babázik. (Kivéve Bojkát, de ez nála öröklött ártalom.) De azt sem szeretném, hogy feledésbe merüljön a történet, bár nyilvánvaló, hogy megírni nem tudom jól, de egyszer talán még használható lesz valamire. Ezért az ötlet maradjon inkább köztünk. Íme: (kérlek tekintsetek el az irodalmi hiányosságoktól amikor olvassátok)

Emma és Janka nagyszülei eltűntek. Nem maradt utánuk más, mint egy huzatos régi könyvtár, por és régi tapétamaradékok a padláson. Eltűntek a könyvtárból, a városból, ...de még a fényképekről is. Arról is, ami a kandalló felett lógott. Különös. Nem gondoljátok?
A könyvtár, amit maguk után hagytak, a rohanó, zajos város közepén állt. Egy ideje mégis mintha láthatatlan lett volna. Évek óta senki sem lépte át a küszöbét. A házat és a könyveket lassan betemette a feledés és a por.  A kölcsönzőjegyektől roskadozó fiókok arról meséltek, hogy hajdan pezsgő élet folyt itt. A falon lévő újságkivágások pedig arról, hogy ennek egy váratlan és misztikus eseményt vetett véget.
Különleges könyvek könyvtára volt ez. A polcokon sorakozó címek izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokat ígértek. Igazi kalandokat: olvasás közben rabul ejtették az olvasót, aki nyomban szereplője lett a történetnek. Bármennyi veszélyt tartogatott egy ilyen könyv, az emberek többet és többet akartak belőle. Idomíthattak sárkányt, kutathattak kincsek után, hajózhattak a Níluson, mindezt párfilléres kölcsönzési díj fejében. De ez a csoda sem tarthatott örökké. Egy napon valaki nem tért vissza. Nyomtalanul eltűnt, és semmi sem maradt utána, ami elárulhatta volna, hogy melyik kaland ragadta el. Hatalmas botrány kerekedett. Az olvasók elmaradoztak, a könyvtár bezárt. Ráadásul most, évekkel később a nagyszülőknek is nyoma veszett. Talán a lelkiismeretük nem hagyta nyugodni őket és a szerencsétlenül járt ember után indultak, - talán nem. Reméljük hagytak valamilyen nyomot, ami segítségünkre lesz, hogy fényt derítsünk a rejtélyre.

....
Ennyi. Innen már végig lehet játszani a kalandokat, amik elé Emma és Janka néz majd. :-)



It was hard to decide if I should share this story with you at all, because the more I think about it, the more I think it missed the mark. This mystical-adventurous story limits the age of our audience pretty much. The age group who would enjoy the story doesn't play with dolls anymore. (Except for Bojka, but that's an inherited hazard in her case.) But I don't want the story to sink into oblivion either, though it's evident that I can't write it well, but maybe someday it can be used for something. So let the idea stay between us. Voilá: (please disregard the shortcomings when you read it)

Emma and Janka's grandparents have disappeared. There is nothing left of them but a windy old library, dust and old wallpaper scraps in the attic. They disappeared from the library, the town,… but even from the photos. Even from the one that's hanging above the fireplace. Strange. Don't you think?
The library they left behind stood in the middle of the busy, noisy town. For some time, though, it has seemed to be invisible. Noone had crossed its threshold in years. The house and the books were slowly covered by oblivion and dust. The drawers filled with library cards tell us that there was once vivid life here. And the newspaper clippings on the wall tell us that this was ended by an unsuspected and mystical event.
This was a library of special books. The titles lined up on the shelves promised ever exciting adventures. Real adventures: they trapped the reader as he read, and he instantly became a character of the story. No matter how much danger lay in such a book, the people wanted more and more of it. They trained dragons, searched for treasures, sailed on the Nile, all this for a library fee of a few cents. But this miracle couldn't last forever. One day someone didn't come back. They disappeared without a trace and nothing remained that could reveal which adventure had captured them. There was a huge scandal. The readers didn't come, the library closed. And now, years later, the grandparents have disappeared, too. Maybe their conscience wouldn't let them rest and they went after the trapped man, - maybe not. Let's hope they left some kind of clue that will help us uncover the mystery.