Marbushka

Hurrá, végre ma van! Ez nem a klasszikus hétfői formám, tudjátok, de ma csak vigyorogni tudok: szóljanak a harsonák, megjelent a Chefs című játékunk! Mégsem az a legjobb érzés, amikor összeáll egy makett és élni kezd a játék, hanem ez, amikor elkészül! Pattintgatom a lapok széleit, nézegetem a figurák statikáját és arra gondolok, hogy: - Atyavilág, ez sikerült! Nagyon kritikus vagyok magammal, rendszerint az elkészült munkáimmal mindig elégedetlen. Most akkor duplán ünnepeljünk: elkészült a játék és még elégedett is vagyok! :-D Fogalmam sincs, hogy voltam képes erre? De talán mégis…ha nem lenne velem a családom valószínűleg egy vonalat sem húznék. Akkor jöjjön a díjátadós szöveg, (hol egy samponos flakon?): köszönöm férjemnek a támogatást, a precizitást és azt, hogy akkor sem hagy békén a pontosításokkal, amikor lélekben már rég magam mögött hagytam az egészet. Bojkának a türelméért vagyok hálás, hogy a szeme sem rebben, amikor egész hétvégén fotózunk, sőt ő is jön, segít. Ráadá...

A múlt hét gyakorlatilag bénázással telt. A kutyás memóriát elkezdtem ugyan, de már a kutatómunkánál atomokra estem szét. Vegetáriánus állatvédő ne keresgéljen a neten inspirációt.  Csupa olyasmibe futottam bele, ami nem tűr nyomdafestéket. Egyre reménytelenebbnek éreztem, hogy az állatokkal való bánásmód kedvezően alakulhat a jövőben. A tehetetlen düh a lapockáim közé kúszott és addig mászott felfelé a gerincemen, amíg lebénította a nyakam. Nem segített. Még mindig rengeteg közhely, előítélet él az emberekben, amit ki kéne valahogy radírozni a fejükből, így érthető, hogy túl sok dolgot akartam “mondani” ezzel az egyszerű kis játékkal.  A gondolataim cikáztak, így állandóan felpattantam a monitor elől és én is ide-oda cikáztam. Többször kiporszívóztam, letörölgettem, és nagyjából százszor igazítottam meg az elvágólag sorakozó játékokat. Na, az ablakokat azért nem mostam le, az a legvégső stádium! De egy hajszálnyira voltam tőle. Persze egyre idegesebb lettem attól, hogy ...