kiállítás és tea • exhibition and tea
A múlt héten lebetegedtem. Le mertem volna fogadni, hogy a most hétfői kiállítás emlékkiállítás is lesz egyben. De erőt vettem magamon és - bár kétszer annyi időmbe telt minden mozdulat - nekiálltam összerakni a kiállítást. A képekkel jól haladtam, de az installáció kivitelezése burleszkbe illő volt. Hajszálvékony damilra fűztem fel flittereket (hóesés gyanánt), duplán áthurkolva, a mi náthától fátyolos tekintettel igazán szép mutatvány. Gondolatban több díjat is átvettem érte. Nagyjából egy délutánomba került, amíg az összes hópehely a helyére került. Amikor kész lett, felcelluxoztam az ablakra, hogy néhány lépés távolságból is megcsodálhassam törékeny szépségét. Ez a néhány lépés elég volt ahhoz, hogy a ragasztó megadja magát, és a művészet nagyot puffanjon a földön. A látványtól még jobban elhomályosodott a látásom, de fogcsikorgatva kibogoztam. Sokáig tartott mire találtam egy bombabiztos helyet a házban, ahol damil szál nem rebben, és egy árva fuvallat sem zaklatja a művemet. Amikor Bojka hazajött a suliból büszkén mutattam neki az alkotásom, leemelve a helyéről, hogy jobban lássa. Hiba volt. A cucc újra a földre vetette magát. Ekkor már csupa olyasmit mondtam, ami idő előtt tágította a gyermekem világképét több témakörben is. Amíg bogozgattam a damilokat (immár másodszor) volt alkalmam elmerengeni rajta, hogy milyen rossz anya is vagyok.
I got sick last week. I could have sworn that this Monday’s exhibition would also be a memorial exhibition. But I got myself together, and – although every move took twice the time it usually does – I started assembling the exhibition. I was making good progress with the pictures, but the execution of the installation was fit for a burlesque. I strung sequins onto a very thin fishing line (to serve as a snowfall), doubly looped, which is a rather nice feat with vision blurred by a cold. I accepted many awards for it in my head. It took about an afternoon for all the snowflakes to find their place. I taped the creation onto the window, so I could admire its fragile beauty from a few steps distance. These few steps were enough for the tape to surrender, and for the art to make a big thud on the floor. I will tell you that this type of line seizes every opportunity to ravel up into a ball. As it did now. My vision got even blurrier from the sight of it, but I grit my teeth and unravelled it. It took a long time to find a shell-proof place for the creation in the house. My decision proved appropriate, no lines quivered, not a single breeze disturbed my creation. When Bojka came home from school, I proudly showed her my work, taking it down from its place so she could see it better. It was a mistake. The stuff seized the opportunity: it threw itself to the floor again. By this time I was saying all kinds of things that prematurely expanded my child’s knowledge of the world in numerous subjects. While I was unravelling the lines (for the second time) I had the opportunity to ponder over how bad a mother I am.
...na és ki volt az aki folyamatosan piszkálta? Segítek: Nem az ovisok.
The snowfall survived, the complete cityscape looked like this:
…and who was the one who kept prodding it? Hint: Not the kindergarteners.
A kiállítás megnyitójáért szeretnék köszönetet mondani Földi Anitának és a Zölderdő ovisoknak beleértve a felnőtteket is. :-)
További képket hamarosan a lépcsőház galéria blogján találhattok.
We would like to thank Anita Földi and the Zölderdő kindergarteners - including the adults - for the opening of the exhibition. :-)
More pictures are coming soon on lépcsőház galéria's blog.
