bögrék, hétköznapok • mugs, daily life

Végülis ez egy "szakmai" blog, így a hírekkel kezdem, szóval akit csak ez érdekel elég ha az első bekezdést elolvassa. Tehát: Készülnek a bögrék Mamushkás, Papushkás és két új. Örülök, hogy megterveztem ezeket korábban, mert így sikerült konzerválni azt az érzést, azt a hangulatot, ami most segít elkészíteni őket. Jelenleg kizárólag monoton, odafigyelést nem igénylő munkákra vagyok képes. Egyetlen épkézláb gondolatom sincs, csak az üresség és a fájdalom.

Nézegettem a fotóinkat régebbről és egy képen megláttam magunkat, ahogy rójuk az utcákat öten. Középen Bojka (fogjuk a kezét) és mindkettőnkre jut egy kutya. Nagyon szimmetrikus, túl tökéletes. Gyanítom, kihívtuk magunk ellen a sorsot. Szinte törvényszerű, hogy megbillenjen ez az eszményi egyensúly. Már nincs sok időnk, már valóban napokról beszélünk. Emma állapota óráról órára romlik, ami nem csoda, hiszen lassan két héttel megtoldotta a számára megjósolt időt. Nem a veséje volt beteg, az ultrahang kimutatta, hogy rák. Rengeteg áttét és belső vérzés. Akkor ott, azt sem értették, hogy hogyan lehet még életben. Ez volt két hete. Szívós csaj, nem adja fel könnyen. Maradni akart. Velünk akart lenni mindig, folyamatosan... amennyit csak lehet. Amióta tudjuk, hogy mi vár ránk, mi sem tudunk egyedül maradni. 

Ma volt az első nap, amikor Emma nem fogadott el ételt. A szeme falta a jobbnál jobb falatokat, de az a rémség ott bent nem hagyja enni. Mintha egy gonosz tündér átkozta volna meg, egyik pillanatról a másikra megöregedett. Ő is tudja, hogy nincs sok időnk együtt. Tudja mi vár rá, látom a szemén. Fél. Ettől méginkább menne, bárhová, dolgozni ide az irodába, sétálni az erdőbe a búzába Balatonra vagy Horvátországba hátha valahol útközben elhagyjuk a fájdalmát és ki tudjuk cselezni a halált. Már alig vonszolja magát. Ő, aki egy atombomba eneriájával létezett eddig...! Mivel már nem nagyon tud mozogni, mi visszük. Ül a kocsiban, lobog a nyelve és nevet. Nagyon dolgozom rajta, hogy ezt a képet merevítsem ki és ne a fájdalmát. Borzasztóan fog hiányozni  –

After all, this is a professional blog, so I'll start with the news, so if you're only interested in this part, it's enough to read the first paragraph. So: The new mugs are being made, with Mamushka, Papushka, and two new ones. I'm glad I designed these earlier, because this way I was able to conserve that feeling, that mood, that is now helping me make them. I am currently capable only of monotonous work that does not require focus. I have no clear thoughts, just emptiness and pain.

I was looking at our old photos and I saw the five of us on a picture, walking down the street. Bojka in the middle (we're holding her hands), and one dog each. Very symmetrical, too perfect. I suspect we were riding for a fall. It's almost inevitable for this ideal balance to tip over. We don't have much time, we're really talking about mere days now. Emma's condition is getting worse by the hour, which is no surprise since she has extended the time predicted for her by almost two weeks now. It wasn't her kidneys that were sick, the ultrasound showed that it's cancer. Tons of metastases and internal bleeding. Then and there they didn't even understand how she could still be alive. This was two weeks ago. She's a tough chick, she doesn't give up easily. She wanted to stay. She wanted to be with us always, constantly... as much as possible. Since we know what awaits us, we can't stay alone either.

Today was the first day Emma didn't accept food. Her eyes were devouring the tasty bites, but that monster inside doesn't let her eat. It's like an evil fairy cursed her, she turned old in the blink of an eye. She knows, too, that we don't have much time left together. She knows what awaits her, I can see it in her eyes. She's scared. Because of this she wants to go even more, anywhere, to work here in the office, to walk in the woods in the wheat, Lake Balaton or Croatia, maybe we could leave her pain behind somewhere along the way and trick death. She can hardly crawl now. She, who so far existed with the energy of an atom bomb...! Since she can't really move around anymore, we take her. Sitting in the car, her tongue hanging out and she's laughing. I'm trying really hard to remember this image, and not her pain. We will miss her horribly --