emma

Az elmúlt négy nap eseményeinek köszönhetően az állandóság  és a mindennapok rutinja felértékelődtek a szememben. Már nem lázadozom tovább a megszokás ellen. Csúnya leckét kaptam.

Emma szerdán rosszul lett, egyik napról a másikra kiszállt belőle az élet. A laboreredmények azt mutatták, hogy a veséje felmondta a szolgálatot. Az előrejelzés nem kecsegtetett semmi jóval, benne volt a pakliban, hogyha az infúziós kezelés nem használ még ezen a héten el kell búcsúznunk tőle. Ez olyasmi amire nem lehet felkészülni. Tíz éves, de még annyira kölyök! Félelmetes csend borult a házra. Mindig így kell kiderülnie, hogy valaki hányszor és hány helyen van jelen az életedben, (addig) észrevétenül. Nem rohangált az emeleten, döngő lépteitől eddig idegbajt kaptam, most bármit megadtam volna, hogy újra halljam őket. Láttam a tekintetén, hogy ő is megijedt, de akkor borultam ki teljesen, amikor rajtakaptam, hogy néz minket. Úgy nézett, mint aki rögzíteni akarja a pillanatot az emlékezetében egy hosszú út előtt. Filmszakadás.

Emma túl sok emberi gesztussal rendelkezik. Nyíltan a szemedbe néz, érdeklődik, kommunikál és állati jó humora van. Én vagyok a szerencsés kiválasztott a családban, aki a gazdájának mondhatja magát. Ez azzal a kiváltsággal jár, hogy az én ölemben lazul el egy hmmmmm-hm sóhajjal az amúgy feszes "munkakutya" és minden kávézásnál az utolsó korty előtt megjelenik, hogy kérje a részét. ...vajon honnan tudja? Ha baj van megvígasztal. Amikor padlón voltam kérdezés nélkül bebújt az ágyamba, hogy legyen kit megölelnem. De ez csak töredéke azoknak a pillanatoknak amik nap mint nap kitöltik az életét és a miénket is. Mint utóbb kiderült egyenként Emma elé járultunk és megkértük, hogy még ne hagyjon itt minket, nagy szükségünk van rá. Szót fogadott. :-)

A harmadik napon lerágta magáról a kanült tartó leokoplasztot ebből már biztosan tudtuk, hogy a közvetlen veszély elmúlt. Haladékot kaptunk, de azt nem tudjuk, hogy mennyit. A jövő héten hasi ultrahangra visszük, remélem okosabbak leszünk. Addig pedig ünnepeljük őt és a hétköznapokat.

Thanks to the events of the past few days, the value of stability and our daily routines has grown in my eyes. I’m not revolting against habit anymore. I got an ugly lesson.

On Wednesday, Emma got sick, and life just left her overnight. The lab results showed that her kidneys gave in. The prognosis wasn’t bright, it was possible that if the infusion therapy doesn’t work, we’d have to say good-bye to her already this week. This is something you can not be prepared for. She’s ten years old, but she’s still such a puppy! A scary silence crept over the house. This is always how you have to realize how often and in how many places someone is present in your life, unnoticed (until now). She didn’t run around upstairs, her pounding steps drove me mad before, now I would have given anything to hear them again. I saw in her eyes that she was scared, too, but what made me really upset was when I noticed her looking at us. She was looking at us like someone who wants to capture the moment in their memory before a long journey. Blackout.

Emma has too many human gestures. She looks in your eyes openly, she’s curious, she communicates, and she has a really great sense of humor. I am the lucky chosen one in the family to call herself her owner. This includes the privilege that it is my lap that the otherwise taut “workdog” relaxes in with a hmmmmm-hm sigh, and she appears at every coffee break before the last sip to ask for her portion. …I wonder how she knows? If there’s something wrong, she comforts me. When I was upset, she climbed into my bed without a question so I would have someone to hug. But this is only a small part of the moments that fill her life, and ours, daily. As it turned out later, we all went to Emma one by one and asked her not to leave us yet, we really need her. She listened to us. :-)

On the third day she chewed off the leukoplast tape holding the cannula, from this we definitely knew that immediate danger had passed. We got a respite, but we don’t know for how long. Next week we’re taking her to an abdominal ultrasound, I hope we’ll be smarter then. And until then, we celebrate her, and every day.