másképp • differently
Nemrég interjút kért tőlem egy neves magazin. Eddig csupa kellemes élményem volt, így örömmel vártam a beszélgetést. Az első öt-hat percben kikristályosodott számomra, hogy a beszélgetőpartnerem gyakorlatilag teljesen érdektelen a személyünk és a munkánk iránt, kizárólag számokban gondolkodik. Mennyit termelünk, mennyi a bevételünk, mekkora a hasznunk egy hónapban, egy évben? Hogyan értékeljük a növekedést?…stb. Úgy éreztem, nem vagyok jókor jó helyen. Olyan jó kis vizsgahangulat kezdett úrrá lenni rajtam, mert a számokkal nem vagyok nagy barátságban. Ha van diszlexia matekból, akkor nekem olyan van. Szemlesütve bevallottam, hogy nem én vagyok az embere, mert ezekről fogalmam sincs. Aztán meg ha lenne sem biztos, hogy megosztanám vele ezeket az információkat. Nem is küldtem őt tovább a férjemhez a problémáival, mert ő sem sokkal felkészültebb nálam, bár nyilván beljebb van egy kicsit. :-) Szegény fazon nem tudta feldolgozni az alkalmatlanságomat. Az életvitelünk, a világnézetünk homlokegyenest ellenkező irányban haladt egymással. Úgy nézett rám, mint valami ritka, számára ismeretlen életformára. Mondanom sem kell, az interjú nem jelent meg. Nem merengtem sokáig az ügyön, sőt a vállrándítást követően nagyon örültem, hogy kilógok a papírformából. Szerencsére mindegyikből. Sőt a férjem és a gyerekem is. Még mindig elkap a röhögés, amikor arra a kérdésére gondolok, hogy "hogyan zajlik nálunk egy nap?" Nyilván azt akarta hallani, hogy nap mint nap megcsattogtatom az ostorom az éhező, kizsigerelt rabszolgák feje felett, hogy fokozzam a termelést…de mivel nem voltunk egy hullámhosszon csalódást kellett okoznom. Helyette elmeséltem, hogy munka előtt megsétáltatjuk Danát, hogy nyugton maradjon a munkaidő nagy részében, és hosszan ujjongtam, hogy az irodában van még egy vizsla, aki ha megérkezik a munkába beszimatol az ajtó alatt, jelezvén Danának, hogy jöhet ki játszani. Persze megyek én is és az előtérben szép kis csapat gyűlik össze, akik önfeledten nézik a rohangászó kutyákat. Közben elanekdotázgatunk jelenlegi vagy hajdan volt kutyáink legszebb pillanatain. A riporter azzal a biztos tudattal távozott, hogy nem vagyok normális.
Not long ago a renowned magazine asked me for an interview. So far I have had pleasant experiences, so I looked forward to the conversation. In the first five-six minutes it became clear to me that my conversational partner is totally indifferent towards our person and our work, he only thinks in numbers. How much do we produce, how much is our income, how much is our profit in a month, in a year? How do we evaluate the growth? …. Etc. I felt like I wasn’t at the right place at the right time. I started feeling like I was taking an exam, because I’m not really good friends with numbers. If there is dyslexia in math, then I have it. I humbly admitted I am not the one he’s looking for, because I have no idea about these things. And even if I did, I’m not sure I would want to share this information with him. I didn’t send him on to my husband with his problems either, because he’s not much more prepared than I am, although he’s obviously a little bit ahead of me. :-) Poor guy couldn’t process my incompetence. Our way of life, our outlook on the world went in completely opposite directions. He looked at me like some kind of rare life form unknown to him. Needless to say, the interview wasn’t published. I didn’t dwell on the affair for long, in fact after a shrug I felt very glad that I don’t fit the norm. None of them, luckily. Nor do my husband or my child. I still start laughing when I think of the question, “how does a day look for us?” Obviously he wanted to hear that I crack my whip above the hungry, eviscerated slaves’ heads day by day to increase production… but since we weren’t on the same wavelength I had to disappoint him. Instead I told him that before work we take Dana for a walk so she’ll stay put for the most part of the work hours, and I told him lengthily how glad I am that there is another vizsla in the office, and when she arrives to work she sniffs under the door, signaling to Dana that she can come to play. Of course I go, too, and a nice little group gathers in the hallway, who watch the dogs running around with abandon. Meanwhile we share anecdotes of the best moments of our current or past dogs. The reporter left with the sure knowledge that I am not normal.
