kreativitás, eső • creativity, rain

Megnyugtató, hogy a férjem is természetfeletti képességekkel rendelkezik. Idáig azt hittem, csak én tudom befolyásolni az időjárást azzal az egyszerű mozzanattal, hogy lemosom az ablakot. Most a férjem mosta le, és lám.... így is működik! Egész héten esett az eső. Most kapóra jött, mert újfent el kellett merülnöm a karácsonyi hangulatban, csakúgy, mint tavaly, meg azelőtt, meg azelőtt...lassan már kialakulhatna egy feltételes reflex...de neeem, ennyit az ihletről. De mit görcsölök az ihleten?! Most olvastam valahol, hogy csak a középszerű embereknek van ihlete, a zseniknek bevillan valami és megcsinálják. Tehát most már nyugodtan megállapíthatjuk, hogy minden vonalon elvéreztem.

Nekem használ a borús idő, ha dolgoznom kell. Ez az egy biztos. Monoton munka közben (még mindig én festem a társasaink bábuit) azon szoktam merengeni, hogy mennyire eltérő miliőben alkotott régen egy festő mint most, és mennyire más külsőségekkel körülvéve fest egy nő manapság, mint egy férfi. Amennyire az ismerős illusztrátor "lányokkal" megejtett beszélgetéseinkből leszűrtem, a legtöbben a konyhaasztalnál alkotnak vacsora és lefekvés közt, úgy, hogy a gyerekek rohangálnak az asztal körül, lökdösik, és helyenként belecsodálkoznak a képekbe, magyarázatot követelve, így garantált, hogy a munka befejezése az éjszakába hajlik. Hol vannak a nagy klasszikus külsőségek? Napfényműterem, pamlagokon heverő modellek, múzsák? :-D 

Erről eszembe jutott Virginia Woolf Saját szoba című könyve. Nagyon érdekes gondolatokat sző az alkotásról a női egyenjogúság hajnalán. (Mindenekelőtt azt nyomatékosítanám, hogy nem az egyenjogúság miatt kezdtem el a sztorit! Nekem az egyenlőség egy pillanatig sem kétséges egyik irányban sem.) Most azért térek ki rá, mert nagyon tetszett néhány gondolata. Illetve marhaság, az egész könyv tetszett a nők és az irodalom helyzetéről (ami bátran érthető bármely művészeti ágra), de két "szikra" különösen erős nyomot hagyott bennem. Az egyik, hogy amíg a nők nem ragadtak tollat, a világ nem is sejtette, hogy milyen a nők közötti kapcsolat, mert addig kivétel nélkül a férfiakhoz való viszonyukban ábrázolták őket. Az ezen kívüli életüket teljes homály fedte. A másik, hogy azidáig minden a férfiak nyelvén íródott, alig akadt mondat amit egy női író használhatott volna. Egy új nyelv kellett ahhoz, hogy "megragadják a feljegyzetlen mozdulatokat, azokat a ki sem mondott vagy félig kimondott szavakat, amelyek nem formálódnak meg kézzelfoghatóbban, mint a pillék árnyéka a mennyezeten amikor a nők egymás között vannak, s nem gyújtják ki őket a másik nem szeszélyes színes fényei." (VW) Legszívesebben idemásolnám az egész könyvet, annyira zseniális, de ez nem az a hely, igazán nem is tudom mit akartam vele. Talán csak annyit, hogy megállapítsam: nőként nagyon másképpen alkotunk és nagyon másképpen látjuk a dolgokat. Új képi nyelvet teremtünk a hétköznapi, bensőséges dolgok bemutatására. Nem fényezés, nem akarom a glóriámat kalapálni, (főleg most, hogy nem jut eszembe semmi :-))) ), csak érdekességként állapítom meg. Aurelia Fronty képei a szerelmet egészen más megvilágításba helyezik, csakúgy mint a konyhai csendéletei a zöldségeket. Vagy akár Laura Guéry képei a tűzhelyen álló színes edényekről, vagy a száradó textíliákról...varázslatosak. De egy pasi sosem festene ilyet. Esetleg Jon Klassen? Na jó, nem húzom az időt, megyek dolgozni. Közben majd rágódom rajta.

It’s comforting that my husband has supernatural powers, too. So far I thought only I could influence the weather with the simple motion of washing the window. Now my husband washed it and voilà… it works this way, too! It rained all week. It was lucky this time because I had to submerge myself in the Christmas spirit again, just like last year and the year before that, and before that… I should develop a conditioned reflex soon… but nooo, so much for inspiration. But why am I stressing on inspiration? I just read somewhere that only mediocre people have inspiration, geniuses get an idea and do it. So now we can calmly state that I have failed on all fronts.

Bad weather is good for me if I have to work. That’s for sure. During monotonous work (I still paint the figures for our games) I contemplate how different the milieu a painter worked in in former times was than it is now, and how different the formalities around a woman while she paints are these days compared to a man. As far as I can take from the conversations we had with illustrator “girls” I know, most of them create at the kitchen table between dinner and bedtime, with the kids running around the table, pushing her, and occasionally marveling at the pictures, demanding explanation, so it’s guaranteed that finishing work stretches into the night. Where are the great classic formalities? Sunlit studio, models, muses laying on sofas? :-D

This made me think of Virginia Woolf’s book, A Room of One’s Own. She weaves very interesting thoughts at the dawn of female equality. (First of all I want to emphasize that I didn’t start the story because of equality! For me, equality is not a question for even a minute, in either direction.) I’m writing about it now because I really liked some of her thoughts. I mean no, I liked the whole book about the situation of women and literature (which can be interpreted for any of the arts), but there were two “sparks” that had an especially big effect on me. One of them is that until women took the pen in their hand, the world had no idea what the relationship between women is like, because until then, they were portrayed, with no exception, in their relationship to men. Their lives besides that were shrouded in obscurity. The other was that until then, everything was written in the language of men, there were barely any sentences a female author could have used. A new language was needed to “catch those unrecorded gestures, those unsaid or half-said words, which form themselves, no more palpably than the shadows of moths on the ceiling, when women are alone, unlit by the capricious and coloured light of the other sex.” (VW) If I could I would copy the whole book here, it’s so brilliant, but this isn’t the place, I don’t even really know what I wanted with it. Maybe just to state: as women, we create very differently and see things very differently. We create a new visual language to show everyday, intimate things. It’s not glorification, I don’t want to hammer my halo (especially now that nothing comes to mind :-))) ), I just mentioned it as a curiosity. Aurelia Fronty’s paintings put love in a completely different light, just like her kitchen still lifes do vegetables. Or even Laura Guéry’s paintings of the colorful pots standing on the stove, or of the drying textiles… magical. But a guy would never paint something like that. Maybe Jon Klassen? Okay, I’ll stop procrastinating, I’m going to work. I’ll think about it while I work.