hetedhét játékmúzeum • hetedhét toy museum
"…a játék is egyidős az emberiséggel, és nem ér véget a felnőttkorral. Egyfajta lelki szükséglet és igény arra a sajátos, általunk teremtett világra, amelyben a magunk számára elfogadható rend és szabályok uralkodnak - hogy így felvértezve biztonságban érezzük magunkat a valódi világban." (A Hetedhét játékmúzeum katalógusának kezdő sorai)
Hétvégén Székesfehérváron jártunk a játékmúzeumban - rehabilitációs célzattal. Engem kellett rehabilitálni, miután az iskolakezdéssel megspékelt Karácsonyi játék befejezés (Emma debütálásával megtoldva) leverte nálam a biztosítékot. Pénteken volt a mélypont: hirtelen elhatározásból egyenként ki akartam nyitni a dobozokat, hogy megnézzem vajon minden egyes Emma olyan szép-e mint amilyennek lennie kell. A férjem megjegyezte, hogy az elmebaj határán egyensúlyozok. Nem ezen, hanem a túlsón. Ezen a ponton egyet kellett értenem azzal a klasszikus definícióval, miszerint ha hülye vagy olyan mintha halott lennél: csak a többieknek fáj. Persze én nem vettem észre, mert a belém sulykolt megfelelési kényszer rendszerint kikapcsolja a vészvillogómat. Nos a hétvégén kizárólag töltődtünk (-lásd még: korábbi bejegyzés). A Hetedhét játékmúzeum igazi kincs. Utoljára akkor voltunk ott amikor csak fehérvári babaház volt a neve. Én még korábbról is ismertem, egy 1985-ös kiadású mesekönyvemből, aminek a címe Egy nap a babaházban volt. Ebben már a Moskovszky gyűjtemény nagy része szerepel. Átböngészve a katalógusban a gyűjtemény történetét kiderült, hogy itt is családi szenvedélyről van szó, csakúgy mint nálunk. Moskovszky Éva pedig konkrétan a táblás játékok őstörténetét kutatta és két könyvet is publikált ebben a témában. Hf beszerezni. Mármint nekünk. A kiállítást végig ujjongtuk, míg többen fénysebesen húztak el mellettünk. Azért én szeretettel ajánlom, szerintem kár kihagyni. Különösen azért, mert itt találkoztam először Réber László grafikáival eredetiben. Nehezen szakadtam el tőlük. A könyvekben előforduló silány reprodukciókra nincs mentség. Feltétlenül nézzétek meg!
“… playing is as old as humanity, and doesn’t end with adulthood. It is a kind of spiritual need and want for that special world created by ourselves, where the order and rules are acceptable for ourselves – so thus strengthening ourselves, we may feel safe in the real world.” (The opening lines of the Hetedhét toy museum’s catalogue)
On the weekend we went to Székesfehérvár to the toy museum – for rehabilitation. I needed to be rehabilitated, after finishing the Christmas game, together with the start of school (and Emma’s debut) had me overwhelmed. Friday was rock bottom: out of a sudden decision I wanted to open the boxes one by one to see if every Emma is as pretty as she should be. My husband commented that I am balancing on the border of insanity. Not this one, but on the other side. At this point I had to agree with the classic definition according to which being stupid is like being dead: it only hurts others. Of course I didn’t realize, because the compulsion forced on me to conform usually turns off my emergency warning light. Well we spent the weekend strictly re-charging (see also: previous entry). The Hetedhét toy museum is a real treasure. We were last there when it was just called Fehérvár doll house. I’ve known it from earlier, from a story book published in 1985, with the title One day in the doll house. Most of the Moskovszky collection is featured in it. Browsing the history of the collection in the catalogue it turned out that this is a family passion, just like ours. And Éva Moskovszky was specifically researching the prehistory of board games and published two books on the subject. Hw acquire them. I mean for us. We were exultant throughout the whole exhibition, while many people passed us at light speed. I recommend it with love, I think it’s a shame to miss. Especially because I saw László Réber’s original drawings for the first time here. It was hard for me to break away from them. There is no excuse for the wretched reproductions occurring in books. Go check it out!
