Legutolsó interjúnk ezzel a kérdéssel zárult: mit szeretnénk elérni még, innen hogyan tovább? Nem először kérdezték és eddig mindig mondtunk … pfff… valamit, de most a kérdés szinte rezgett a levegőben. Egymásra néztünk a férjemmel és egyszerre mondtuk: nem akarunk többet, ez MOST JÓ. Hadd élvezzük ki, ami most van, ez most nekünk elég. Nem akarunk új álmokat, hiszen alig teljesedett be az előző. Nekünk bejönni az irodába, megállni és végignézni a "birodalmunkon" (bármilyen kicsi is) maga a boldogság. Megsimogatni a játékokat, begyűjteni Danát a szomszéd irodából (a sivalkodásból lehet hallani, hogy hol jár), itt festeni, csomagolni nap mint nap hirtelen felbecsülhetetlen érték lett. Jó nézni az ablakunk előtt elhaladó embereket, a hangtompítóval észlelt forgalmat vagy észrevenni, hogy ránkcsodálkoznak a járókelők odakintről. (Tisztára olyan, mint egy akváriumban.) Igaz, így minden munkám publikus, de nem bánom. :-) Élvezem, hogy hazafelé menet bekopognak az ismerősök az ablakon, hogy elköszönjenek tőlünk. Ez jó. Ennyi kell. Lehetne tovább nőni, de annak ára van. Pont ez a bensőséges hangulat lenne az, amit fel kéne áldozni érte. Eddig pörgettük a dolgokat, mint mindenki más, babonásan törtettünk előre, hogy nehogy köddé váljanak az "eredményeink" abban a pillanatban, amikor megállunk. Most végre megálltunk… (nagy levegő)… és nem történt semmi. A félelem elmúlt. Most tanuljuk meg élvezni, hogy körülvesz puhán, melegen a JÓ. Nem sok ilyen pillanat van az életben. Mit is akarhatnánk… nagyobb autót, ékszereket, úszómedencét? Köszi, nem. Inkább felvállaljuk az idejétmúlt értékrendünket és kitartunk mellette. Olyan szürke reggeleken is, mint a mai, teáscsészével a kezemben, kutyával a fotelben, itt az akváriumban úgy érzem, minden rendben van. Mást nem is kérhetnék Karácsonyra. Köszönjük, jól vagyunk.:-)
Our last interview ended with the question: what else would we like to achieve, what next? It wasn’t the first time we’ve been asked, and we always said…. umm… something, but now the question was almost vibrating in the air. We looked at each other with my husband, and we said together: we don’t want more, this is GOOD NOW. Let us enjoy what there is now, it is enough for us. We don’t want new dreams, since the previous one has just come true. For us, to come in to the office, stop and look around „our empire” (however small it may be) it happiness itself. Caressing the games, collecting Dana from the neighboring office (you can tell by the noise where she is), painting here, packing each day have suddenly become a priceless treasure. It’s nice to watch the people passing by our window, the muffled traffic, or to realize that passersby are staring at us from outside. (It’s like being in an aquarium.) It’s true that all my work is public this way, but I don’t mind. :-) I enjoy that acquaintances knock on the window on their way home to say goodbye to us. This is good. We need this much. We could grow further, but that has a price. It is exactly this intimate mood that we would have to sacrifice for it. We’ve been rushing things like everyone else so far, superstitiously pushing forward, so our „achievements” wouldn’t evaporate the moment we stop. Now we’ve finally stopped… (deep breath)… and nothing happened. The fear has passed. Now we are learning to enjoy that we are softly, warmly embraced by GOODNESS. There are not many moments like this in life. What could we want… a bigger car, jewelry, a pool? No thanks. We’d rather keep our old-fashioned values and stick to them. Even on gray mornings like today, with a teacup in my hand and the dog on the couch here in the aquarium, I feel like everything is all right. That's all I wanted for Christmas. We are fine, thank you. :-)
