Egy rövid történet következik, tanmese, ha úgy tetszik, hogy értsétek, miért akarok mindenféle "mondanivalót" keresztül tolni a játékainkon mostanában. Elkapott az oktató-nevelő fíling, nyilván öregszem. A történet tehát: A minap az erdőben jártunk, szokásos maratoni Dana sétáltatáson. Egy tisztásra értünk, ahol egy csapat gyerek rángatott egy izmosabb facsemetét. Hogy egészen pontos legyek: ki akarták törni. (Persze kutyát pórázon kéne sétáltatni, gyereket meg nem… ugye?) A szülők és barátaik csevegtek arrébb, és az egyik apuka, észlelvén közeledtünket, odaszólt a fiának, hogy ne csinálja azt, amit. Meggyőződés nem volt a hangjában, az intelem inkább felénk volt jelzés, hogy ő bizony tudja, hogy ezt nem szabad. Érteni ugyan nem érti, hogy miért nem szabad, mert neki is csak úgy mondták. A gyerek továbbra is tépte-rúgta a fát, tudván, hogy úgysem lesz következménye. Azért félvállról megnyugtatta édesapját, hogy ő nem a fát akarja bántani, csak a kutyánkra akarja rádönteni. Ekkor gratuláltam anyukájának (ő is ott állt ám!) a jól sikerült gyermekéhez, ami érdektelenségének gyümölcse, megérdemli, hogy vele töltse hátralévő éveit, és szomorúan távoztunk. Azt hiszem, a szülők nem mérik fel, hogy milyen ember lesz a gyerekükből, mekkora kárt jelentenek majd a környezetük és első sorban saját maguk számára. A legtöbb szülő a megúszós, ráhagyásos technikát alkalmazza, természetesen megidealizálva szabadságnak nevezi. A gyerekek pedig nagyon számítanak az őszinte figyelmünkre, aki ezt nem látja, inkább ne vállaljon gyereket. Nem tudom, érdemes-e bármit is mondani vagy tenni? Vagy játékot készíteni? Azt hiszem, amit mi csinálunk, olyasféle dolog, mint az irodalom. Azt olvasol ki egy történetből, amit akarsz. Az jut el a tudatodig, ami úgyis foglalkoztat. A többi visszapattan. Aki leírja, megalkotja a művet, az azon a ponton száll ki az egészből, amikor egy másik ember kézbe veszi a munkáját. Csak remélni tudom, hogy tőlünk többen kapnak megerősítést, mint ahány emberről visszapattan.
I'm going to tell you a short story, a fable, if you will, so you can understand why I want to push through all kinds of “meaning” through our games lately. I've been seized by the teaching-educating feeling, clearly I am growing old. So this is the story: The other day we were in the woods on our usual marathon of walking Dana, when we reached a clearing where a group of kids were tugging at a sturdier sapling. To be exact: they wanted to break it off. (Of course dogs should be walked on a leash, but not kids… right?) The parents and their friends were chatting nearby, and noticing our approach, one of the dads told his son to not do what he is doing. There was no conviction in his voice, the warning was more of a signal to us that he knows well that it's wrong. He doesn't understand why it's wrong, though, because they just told him that it is, too. The kid went on tugging and kicking the tree, knowing that there won't be any consequences anyway. But he casually reassured his dad that he doesn't want to hurt the tree, he just wants to make it fall on our dog. Then I congratulated his mom on her well educated kid, which is the result of her unconcern, she deserves to spend the rest of her years with him, and we parted sadly. I think the parents don't realize what kind of person their kids will become, and how much harm they will cause to their environments and most of all themselves. Most parents use the method of getting off the hook easily and letting the kids do what they want, of course idealizing the method. And the kids really expect their honest attention, if someone doesn't see this, then they shouldn't have kids. I don't know if it's worth saying or doing anything? Or making a game? I think what we do is something like literature. You read what you want into a story. What reaches your consciousness is what you are interested in anyway. The rest will bounce back. The person who writes down, creates the piece steps out of the whole thing at the point when another person takes their work in their hands. I can only hope that there are more people who get confirmation from us than those who bounce it back.
