kezdem a közepéről • into the middle
Az a baj a vizslákkal, hogy ha sétáltál vele napi egy-két órát, majd játszottál vele még legalább ugyanennyit, még csak nem is liheg. Te persze igen: halál fáradtan rogysz a kanapéra, de pillanatokon belül arra fogsz ocsúdni, hogy négy lábbal áll a mellkasodon a dög és tuszkolja a szádba a játékát. Szerencsére velem nem próbálkozik, mert csúnyán szoktam kiabálni, de a férjemnek angyali türelme van és minden alkalommal felvidul ilyen mértékű pofátlanság láttán. Dana az ivartalanítás óta hatványozottan rossz, ilyen eleven "átvételi állapotában" volt utoljára. A műtét fizikailag nem viselte meg, lelkileg annál inkább. A mi helyzetünk sokkal kétségbeejtőbb volt, mert mi tudtuk, hogy mi fog történni, sőt szembe kellett nézni a tükörrel, hogy ez igen, a mi döntésünk… Megkerestük a legjobb helyet, szerető doktornénit és természetesen ragaszkodtunk hozzá, hogy ott legyünk, amikor elalszik és amikor felébred. A doktornő nagyon kedves és segítőkész volt - természetesen beleegyezett, hogy megvárjuk az altatást, de azt javasolta, hogy ne legyünk ott az ébredésnél, mert Danát megfigyelés alatt kell tartaniuk. Mi félve megjegyeztük, hogy baj lesz, mivel ezidáig senki más nem vigyázott rá rajtunk kívül. Megnyugtatott, hogy nem lesz gond. (Miért is gondoltuk, hogy ő jobban tudja?) Ezek után egy pillanatra sem lepődtem meg, hogy sokkal-sokkal a megbeszélt időpont előtt hívott, hogy Dana felébredt, rohanjunk érte, mert nem bírnak vele. Egy-null a gazdik javára. Persze mi voltunk a hülyék, már akkor éreztük, amikor belementünk ebbe a marhaságba. Dana egyébként kiváló orvosi ellátást kapott (jobbat mint mi kapnánk bármelyik ember kórházban), ez onnan is látszott, hogy átadáskor az asszisztens vízisíelő pózban lebegett mögötte, ami friss hasi műtét után nem kis mutatvány. Otthon aztán nagyon kikaptunk tőle, hiába gyűltünk köré és vigasztaltuk, Dana órákon keresztül panaszkodott. Sírt, nyüszített, tutult, elénekelte nekünk, hogy mennyire félt. Persze bőgtünk és megbántuk az egészet. Éjjel felváltva virrasztottunk mellette a férjemmel. Hajnali négyre Dana teljesen összeszedte magát, kaját kunyerált és onnantól kezdve olyan, mint az új. Nincsenek hangulat ingadozások, hiszti, önfeledt játékos kutyánk lett megint. Most akkor mégsem bántuk meg. Kiderült, hogy szeretjük, ha rossz. :-) Tök unalmas lenne, ha nem. A bizalmáért azonban ismét dolgoznunk kell. Elnézést, hogy a közepén kezdtem, kicsit szét vagyok cincálva, mert ez csak az egyik történet volt, ami a háttérben zajlott, amíg a főzős játékot készítettem. Bojka iskolai munkái digitális síkra kerültek, az elektromos kütyük segédeszközzé avanzsáltak és Bojka, aki irtózik ezektől, természetesen pánikba esett. Összecsapott a mesevilág és a valóság a lelkében, aztán még előkerült a büszkeség is… szóval nem volt egyszerű, de a végén engedélyt kaptunk, hogy tanítsuk. Összességében nagy szerencsénk van, hogy tíz éven keresztül sikerült a figyelmét a valóságban tartani, de azt hiszem, tényleg ez volt a maximum – megtettük, amit lehetett. Előkerültek a rettegett programok, a böngészők, a képszerkesztők, és Bojka szívta az infókat. Bezzeg ha én akarok neki mutatni valamit… na mindegy. A pánikot leküzdöttük, maradt a döbbenet, hogy a faliújság-ragasztgatás ideje lejárt, Bojka felnőtt és már kivetítőn tart előadást a Naprendszerről. (Mi másról?! :-DDD) Hirtelen nagyon öregnek éreztem magam.
Elég zaklatott időszak volt, amint látjátok, néha mintha félálomban dolgoztam volna. Pedig ez a játék több emberes faladat lett volna, nem is tudom, hogy hogy sikerült... A férjem szerint az alkotási folyamat meditáció, ezzel egyre inkább egyet kell értenem. Sokszor csak ez lehet a magyarázat, hogy ép ésszel sikerül a dologokat átvészelnem egy párhuzamos univerzumban. A főzős játék világát talán azért sikerült ennyire részletesen megálmodnom, mert túlságosan is jól éreztem magam benne. Nehéz most csak úgy elengedni.
A játék minden igyekezetem ellenére kész, hamarosan nyomdába kerül. Janka babával fogok "lazítani" a következő játékokig. :-))))
The problem with vizslas is if you walk her for one or two hours daily, and play with her at least the same amount of time, she won't even be panting. Of course you will be: you will collapse on the couch dead tired, but in a few moments will be startled by the beast standing on your chest with four paws and sticking her toy in your mouth. Luckily she doesn't mess with me because I yell nastily, but my husband has angelic patience and cheers up every time at seeing such cheekiness. Dana has been exponentially “bad” since her spaying, the last time she was so vivid was on receipt (I mean when we got her). The operation didn't try her physically, all the more so emotionally. Our situation was much worse, because we knew what was going to happen, what's more, we had to face the mirror, saying yes, this was our decision. We searched for the best place, a loving veterinarian and of course we insisted on being there when she falls asleep and when she wakes up. The vet was very nice and helpful - of course she agreed to us waiting for the anesthesia, but she suggested that we not be there when she wakes up because they need to keep Dana under supervision. We timidly noted that there will be trouble, because so far no one has taken care of her besides us. She reassured us that there will be no problem. (Why did we even think she knows better?) After this, I wasn't surprised for a moment that she called much, much before the agreed time, saying Dana has woken up, we need to go for her, they can't handle her. One-zero for the owners. Of course we were the stupid ones, we already felt it when we agreed to this nonsense. By the way, Dana got excellent medical care, (better than we would get in any human hospital), which you could also tell because upon handing her over, the assistant hovered behind her in a waterskiing shirt, which is no small feat after a fresh abdominal surgery. Then at home we really got told off. We gathered around her and consoled her, and she complained for hours. She cried, whined, yowled, sang to us how scared she was. Of course we cried and regretted the whole thing. At night we took turns watching her with my husband. By four in the morning Dana composed herself completely, she begged for food and from then on, she has been just like new. There are no mood swings, tantrums, she is our happy, playful dog again. Then we don't regret it after all. It turns out we like it when she's bad. :-) It would be really boring if she weren't. This is just one of the stories that went on “in the background” while I was making the cooking game. Bojka's school artworks have gotten to the digital plane, electronic gadgets have become tools, and of course Bojka, who is averse to them, panicked. The fantasy world and reality collided in her soul, and then pride showed up, too… so it wasn't easy, but finally we got her permission to teach her. All in all we're very lucky to have been able to keep her attention in reality for ten years, but I think this really was the maximum – we did what could be done. We took out the dreaded programs, browsers and image editors, and Bojka absorbed the information. But when I want to show her something… oh well. We surmounted the panic, and the dumbfoundedness remained that the time of decorating bulletin boards is over, Bojka has grown up and she is doing a presentation on the solar system with a projector. Suddenly I felt very old.
This cooking game was made in a pretty troubled period, sometimes it was like I was working half-asleep. According to my husband, the creative process is meditation, I agree with this more and more. Often this can be the only explanation how I manage to pull through things in a parallel universe with a sane mind.
Maybe I could dream up the world of the cooking game in such detail because I felt too good in it. It's hard to just let it go now. Against all my efforts, the game is finished, it will be in the press soon. I will “hang out” with Janka doll until the next games. :-)
