a nyár képei • summer
Addig húztam az időt, hogy lassan ősz lett. Ma rádöbbentem, hogy fázom. Amíg dolgoztam a harmincöt fokból csak tizenöt maradt. Ezek szerint jócskán átsiklottam az események felett. A korábbi bejegyzésekből talán tudjátok már, hogy új weboldalt készítünk. Az elmúlt hetekben megterveztem a látványt és egységesítettem a képanyagot. Sok nem akart egységesedni, azokat újra kellett fotóznom. Pedig mennyire utálok kétszer dolgozni… Színbehúzás, különböző méretek, képkivágások, formátumok mentése következett a forgalmazók számára. Minden menüpont alatt slide-show lesz, így azok a képek is fókuszba kerültek amik eddig csak a blogon fordultak meg. Vagy sehol. Ez némileg megmagyarázza, hogy hol voltam eddig - agyilag. A webes akrobatika mellett elvállaltam a Csodaceruza felkérését, hogy egy héten keresztül vezessek nem titkos naplót. Így aki kíváncsi a kiesett időre, ezen a linken visszamenőleg megtudhat mindent. :-)
Bojka beiskolázása több-kevesebb hiányossággal megtörtént. Furcsa állapot: ha kinyitom a szám végre a saját hangomat hallom, mármint munkaidőben. Öttől filmszakadásig csak kézjelekkel kommunikálunk. Ez legtöbbször fáradt legyintés.
Először azt gondoltam, hogy ugrom a nyári élményeket, mert a körülöttünk zajló események tükrében valahogy udvariatlannak tartottam volna, hogy a boldogságról meséljek. Aztán rájöttem, hogy ez a túléléshez kell. Nekünk is sok volt a valóságból. Az elutazásunk előtt némileg összeomlottam. Sokan kerestek meg támogatásért, ezért-azért. Ráadásul a hátamra vettem valamit, amit nem bírtam már cipelni. Illetve nem: először nem vállaltam el, majd némi huzavona, önáltatás után mégis. Nagy tanulság: kisebb kárt okozol vele, ha rögtön nemet mondasz. Később mindenki több munkát, befektetett időt bukik, abból pedig nem csak szimpla sértődés lesz. Hab a tortán: a férjem gépe elromlott, tíz év után búcsúzott az összes játékunk nyomdai anyagával. Fájó űrt hagyott maga után.
Nagyon ránk fért már, hogy kivonuljunk a hétköznapokból a “szigetünkre” és a parton hagyjuk a problémákat. Egy héten át mezítláb mászkálunk, és megpróbáljuk elhinni, hogy az élet szép és az emberek jók. A kedvenc jelenetemet búcsúzóul megosztom veletek, ami a hajón esett meg:
Egy idős néni nagyon kedvesen nézegette Danát. Dana erre felpattant és a néni nyakába ugrott, a személyzet és az utazóközönség szeme láttára. Igaz ami igaz, stramm néni volt, de engem mégis megcsapott a halál szele. Biztos voltam benne, hogy meg fognak lincselni minket vagy csak szimplán lehajítanak a fedélzetről. Nagyobb esély volt mindkettőre együtt. De nem: A néni tartotta a harminc kilónyi pofátlan dögöt és kacagott a boldogságtól. Huzamosabb ideig lapogatták egymást majd közbeavatkoztunk. (Azt hozzáfűzném, hogy ez az ugrálva ölelgetős buli csak nekünk, szűk családnak van fenntartva, úgyhogy a pánik hamar féltékenységbe csapott át.) A néni közben biztosított minket, hogy nem lepődött meg, sőt! Ő bizony imádja az állatokat! Az állatok pedig megérzik rajta és viszont imádják őt! Aztán sorolni kezdte: Imádják a kutyák, a macskák, a madarak… de legjobban a szúnyogok! Ezen nagyot kacagott és elbúcsúzott tőlünk. Ezt követően többen odafurakodtak hozzánk, hogy megvakargassák Danát. Hát ezért (is) térünk vissza mindig. :-)
I kept stalling for time until it slowly became autumn. I realized today that I'm cold. While I was working, thirty degrees turned into fifteen. That means I really let events pass me by. You probably know from previous entries that we are making a website. In the past weeks I finished the design and integrated the photo material. A lot of them didn't want to integrate, I had to re-take some photographs. How I hate working twice... Adding colors, different sizes, cropping images, saving formats for the distributors was next. There will be a slide show under each menu point, so even the pictures that only appeared on the blog so far – or nowhere at all – will be in focus. This partly explains where I've been until now – at least mentally. Next to the web acrobatics I took on Csodaceruza's challenge to write a not secret diary for a week. So if you're curious about the missing time, you can find out everything retroactively following this link. :-)
Sending Bojka back to school has more or less been accomplished. It's a strange state: if I open by mouth, I finally hear my own voice, during work hours that is. From five to blackout we communicate using hand signals only. Most of the time this is a tired wave of the hand.
First I thought I'd skip the summer experiences, because seeing the events going on around us it seemed somehow rude to talk about happiness. Then I realized that this is necessary for survival. It's been too much of reality for us, too. Before our departure I kind of fell apart. A lot of people contacted us for support, for something or other. Plus I took something on my shoulders that I could no longer carry. Actually no: at first I didn't take it on, then I did after all, following some fuss and self delusion. Big lesson: you cause less damage if you say no straight out. Later on everyone loses more work, more invested time, and that will lead to more than just hurt feelings. The cherry on top: my husband's computer broke down, it said goodbye after ten years, with the press material of all our games. It left an aching void.
We could really take to leave the everydays for “our island” and leave our problems on the shore. We go barefoot for a week and try to believe that life is beautiful and people are good. As a goodbye, I'll share my favorite scene with you, which occurred on the ship: An old lady was looking at Dana very kindly. Dana got up and jumped in the lady's neck, for all the staff and passengers to see. True, she was a tough lady, but I was horrified. I was certain that we would be lynched or simply thrown off deck. There was a greater chance pf both at once. But no: The lady held the thirty kilos of rude beast and giggled merrily. They petted each other for a long time, then we stepped in. (I'd like to add that this habit of hugging while jumping is reserved for us, close family only, so the panic quickly turned into jealousy.) Meanwhile the lady assured us that she wasn't surprised, not at all! Indeed she loves animals! And animals can feel it and they love her back! Then she started listing them: Dogs love her, cats love her, birds love her... but most of all mosquitos! She laughed and said goodbye to us. After this, several people came over to us to pet Dana. Well this is (partly) why we always come back here. :-)
Sending Bojka back to school has more or less been accomplished. It's a strange state: if I open by mouth, I finally hear my own voice, during work hours that is. From five to blackout we communicate using hand signals only. Most of the time this is a tired wave of the hand.
First I thought I'd skip the summer experiences, because seeing the events going on around us it seemed somehow rude to talk about happiness. Then I realized that this is necessary for survival. It's been too much of reality for us, too. Before our departure I kind of fell apart. A lot of people contacted us for support, for something or other. Plus I took something on my shoulders that I could no longer carry. Actually no: at first I didn't take it on, then I did after all, following some fuss and self delusion. Big lesson: you cause less damage if you say no straight out. Later on everyone loses more work, more invested time, and that will lead to more than just hurt feelings. The cherry on top: my husband's computer broke down, it said goodbye after ten years, with the press material of all our games. It left an aching void.
We could really take to leave the everydays for “our island” and leave our problems on the shore. We go barefoot for a week and try to believe that life is beautiful and people are good. As a goodbye, I'll share my favorite scene with you, which occurred on the ship: An old lady was looking at Dana very kindly. Dana got up and jumped in the lady's neck, for all the staff and passengers to see. True, she was a tough lady, but I was horrified. I was certain that we would be lynched or simply thrown off deck. There was a greater chance pf both at once. But no: The lady held the thirty kilos of rude beast and giggled merrily. They petted each other for a long time, then we stepped in. (I'd like to add that this habit of hugging while jumping is reserved for us, close family only, so the panic quickly turned into jealousy.) Meanwhile the lady assured us that she wasn't surprised, not at all! Indeed she loves animals! And animals can feel it and they love her back! Then she started listing them: Dogs love her, cats love her, birds love her... but most of all mosquitos! She laughed and said goodbye to us. After this, several people came over to us to pet Dana. Well this is (partly) why we always come back here. :-)
