kutya őrület • dog craze
Negyvenedik születésnapomra majdnem kértem egy vizslát. Végül letettem róla, de a férjem teljes joggal kezdte forszírozni, hogy hányszor akarom megélni azt ami Emmával történt. Bevallom, soha nem néztem még ebből a szempontból a dolgot. Nálam senki sem tudja jobban, hogy milyen nehéz kibotorkálni a sötétségből egy társ elvesztése után, de érzem, hogy rengeteg gazdára váró állat van, akinek szüksége van ránk. Meg aztán ez úgy hangzott nekem, mintha azért nem választanék magamnak párt akivel leélem az életem, mert később fájni fog az elvesztése. Mondjuk az tény, hogy a kutyák esetében sokkal rosszabb az arány. Amíg Janka él addig úgysem jöhet másik kutya. Olyan öreg, hogy már nem viselne el egy ekkora traumát. Nem is beszélve arról, hogy süketsége nagy terheket ró ránk. Danának viszont szüksége lenne egy társra, mert most Janka mellett inkább segítő kutya lett. Igaz én nem bíznám rá magam, ha esetleg szükség lenne rá, de Jankának nincs választása, ezt dobta a gép. :-)
Dana viharsebesen tanul, percről percre emberibb. Lesi a gondolatainkat és minden idegszálával rákapcsolódik a agyhullámainkra. Ilyenkor jön a klasszikus szöveg: “mit ki nem hoztok egy kutyából!” Ettől a megjegyzéstől a plafonra ugrom. Nem hozok ki semmit belőle, ami ne lenne benne és amit ő ne akarna megmutatni. Az én dolgom annyi, hogy szeressem, figyeljek rá és biztassam. Egy kutya állandóan kommunikál, kérdez és borzasztóan meg akar felelni. Sajnos a gazdák nem veszik a fáradtságot, hogy ezt felfogják…oké, nem lovallom bele magam, mert innen már csak a hajszálnyira van az állatvédő lemezem….hol is tartottam? Ja ott, hogy Dana segít. Becserkészi Jankát ha kell és eltáncolja neki, hogy kilométerekkel arrébb min pörgök éppen. Egy süket kutyával egyébként csak kézjelekkel tudsz kommunikálni, rendszerint négykézláb. Ugyanis csak süket, nem pedig hülye, hogy felfelé nézzen, mert akkor szót kell fogadni, ezért inkább kerüli a szemkontaktust. Neked van problémád, intézd el, hogy figyeljen! :-) Rohangálni nagyon szeret, de sajnos nem hallja a közeledő bicikliket az erdőben, a száguldozó egyedekben pedig fel sem merül, hogy a kutya nem ugrik el. Ilyenkor két opció van: vagy a biciklis elé állok, vagy felveszem a fénysebességet, hogy a becsapódást megelőzve felkapjam a kutyám. Egyik sem veszélytelen, főleg, hogy Janka ilyenkor sem segít, hülyének tetteti magát és vidáman elinal, mintha kergetőznénk. Én üvöltök, az emberek meg sajnálják, hogy jaj, szegény kicsi kutya! Állati ciki.
Dana viharsebesen tanul, percről percre emberibb. Lesi a gondolatainkat és minden idegszálával rákapcsolódik a agyhullámainkra. Ilyenkor jön a klasszikus szöveg: “mit ki nem hoztok egy kutyából!” Ettől a megjegyzéstől a plafonra ugrom. Nem hozok ki semmit belőle, ami ne lenne benne és amit ő ne akarna megmutatni. Az én dolgom annyi, hogy szeressem, figyeljek rá és biztassam. Egy kutya állandóan kommunikál, kérdez és borzasztóan meg akar felelni. Sajnos a gazdák nem veszik a fáradtságot, hogy ezt felfogják…oké, nem lovallom bele magam, mert innen már csak a hajszálnyira van az állatvédő lemezem….hol is tartottam? Ja ott, hogy Dana segít. Becserkészi Jankát ha kell és eltáncolja neki, hogy kilométerekkel arrébb min pörgök éppen. Egy süket kutyával egyébként csak kézjelekkel tudsz kommunikálni, rendszerint négykézláb. Ugyanis csak süket, nem pedig hülye, hogy felfelé nézzen, mert akkor szót kell fogadni, ezért inkább kerüli a szemkontaktust. Neked van problémád, intézd el, hogy figyeljen! :-) Rohangálni nagyon szeret, de sajnos nem hallja a közeledő bicikliket az erdőben, a száguldozó egyedekben pedig fel sem merül, hogy a kutya nem ugrik el. Ilyenkor két opció van: vagy a biciklis elé állok, vagy felveszem a fénysebességet, hogy a becsapódást megelőzve felkapjam a kutyám. Egyik sem veszélytelen, főleg, hogy Janka ilyenkor sem segít, hülyének tetteti magát és vidáman elinal, mintha kergetőznénk. Én üvöltök, az emberek meg sajnálják, hogy jaj, szegény kicsi kutya! Állati ciki.
Dana segítsége akkor is jól jön, ha otthon a lépcső aljában talpig terepjáró cuccban ácsorgok és hiába kiabálok a fent békésen szunyókáló Jankának, hogy menjünk sétálni. Rendszerint nem úszom meg, hogy felmásszak és a szemébe mondjam: indulni kéne. Egy nap sárosabb volt a gumicsizmám, mint amennyit optimálisnak tartottam a natúr színű szőnyeghez, így szokás szerint hiába szólongattam. Másik alternatívának az kínálkozott, hogy a sokréteg ruhát le és ismét magamra öltöm, de ehhez érthető okokból egyáltalán nem volt kedvem. Kínomban Danához fordultam: menj, szólj Jankának! Döbbenet: Dana ment. Elsőre üres kézzel tért vissza és kérdő tekintettel, majd amikor megerősítettem a kérést hibátlanul teljesítette a feladatot: megjelent az álmosan pislogó vénlánnyal a háta mögött. Nem akarom tudni, hogy hogy vette rá, hogy megmozduljon, de nagyon büszke voltam. Ha hozzáadjuk a beszédkészségét és a mazsorett bemutatót a botokkal, lassan cirkuszi látványosság leszünk. Fontolgattam, hogy belépőt fogunk szedni.
Persze van amire alkalmatlan. Pl. étel vagy madarak őrzését nem bíznám rá és futni soha többet nem viszem magammal. Minden híreszteléssel ellentétben bebizonyosodott, hogy edzeni sem lehet vele. …vagy csak azért mert azt hitte, hogy nem gondolom komolyan…? Ezt inkább ne firtassuk… :-))) Az aktív vizsláról tehát kiderült, hogy csak saját érdeklődési körében aktív. Úgymint kirándulás, szaglászás, madarak vigyázzba állítása. Amikor futni KELLETT, na azt állatira unta. Forgatta a szemét, szenvedett, amíg ki nem találta a szuper játékot: barchoba. Vizsla stílusban próbálta kiszedni belőlem, hogy mi elől futunk, mert csak úgy, az hülyeség. Eljátszotta, hogy fejvesztett menekülésbe kezd a hulló levelektől, guggoló gyerektől, sétáló emberektől és gyakorlatilag mindentől ami az erdőben előfordult. Közben folyamatosan kérdezett a szemével, hogy melyik volt a befutó? Lángokban állt a hajam, de ő nyert: letettem az erdőben való rohangálásról. Az ott lakó állatok fellélegezhetnek, szánalmas hörgésem nem veri fel a továbbiakban az erdő csendjét. Az otthoni fitness szabotálásában már nem voltam ennyire rugalmas, mert ez volt az utolsó reményem a testedzésre. Ő persze ehhez is túl kreatívan állt hozzá. A súlyzókat fel-le emelgetve megtapasztaltam, hogy bármennyiszer fel tud ugrani, ahányszor csak megemelem a súlyt. Ha nem játszani akarnék, nyilván nem az orra előtt lengetném - gondolta. A legneccesebb mégis a négykézláb végzedő gyakorlatok voltak. Hol alám feküdt, hol a nyakamra tette a fejét domináns célzattal (én vagyok a főnök én mondom meg, hogy mikor hagyd abba…mondjuk… most!) majd amikor ez sem használt fel akarta venni velem a szemkontaktust. Ez nem lett volna feltétlenül zavaró, ha Dana nem szó szerint értelmezné a szemkontaktust: szerinte ehhez a művelethez a szemgolyóinknak feltétlenül össze kell érnie. Keveset zokogtam, de végül megoldottam.
Bónusz történet:
Dana szokása szerint az ölünkben kávézott ma reggel és a fejét álmosan a vállunkra hajtotta. Bazi nagy feje van, jut mindkettőnkre. Amikor elunja a dolgot észrevétlenül növeli a nyomást. A feje előbb-utóbb beszorul közénk, mindig ugyanoda. Nem, nem húzza ki, az túl logikus. Inkább égnek emeli az orrát és óriásít ásít, hogy oldja a feszültséget. Gondoltam én, de úgy tűnik túl sokat olvasok kutyás szakirodalmat. Bebizonyosodott, hogy a szakértők és én is egyaránt át vagyunk verve. Ma ugyanis a mozdulatsor végén következő ásítás után a nyelve kiesett a szájából… egyenesen bele a kávémba. Ahogy elnéztem a vigyori fejét jöttem csak rá, hogy EZ volt az eredeti cél.
Összefoglalás: Milyen unalmas is lenne, ha Dana normális lenne! Gyakran idézünk a Sörgyári Capriccio-ból Pepin bácsit: - “Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!” Az én átiratomban vizsla szerepel. Bármibe le merem fogadni, hogy sokkal-sokkal szórakoztatóbb! :-)))
For my fortieth birthday, I almost asked for a vizsla. In the end I changed my mind, but my husband, rightfully, started asking me how many times I want to relive what happened with Emma. I admit, I've never looked at it from this aspect. No one knows better than me how hard it is to crawl out of the darkness after losing a companion, but I feel there are a lot of animals waiting for owners who need us. Plus this sounded to me like not choosing a partner to live my life with because his loss will hurt later. The rate is much worse in the case of dogs, though. Of course there can't be a new dog while Janka is alive. She's so old that she wouldn't endure such a big trauma. Not to mention that her deafness (and the medical treatment thereof) puts a lot of strain on us. But Dana would need a companion, because now, next to Janka, she's become more of a helping dog. Though I wouldn't place myself in her hands, if it were necessary, but Janka has no choice. :-) Dana is learning rapidly, she's more and more human by the minute. She watches our thoughts intently and tunes on to our brainwaves with every nerve she has. This is when the classic phrase comes up, “it's amazing what you bring out of a dog!” This comment drives me crazy. I don't bring out anything that isn't already there and she wants to show it. My job is to pay attention and encourage her. Dogs are always communicating, asking, and wanting to please us. Sadly dog owners don't take the trouble to comprehend that... okay, I won't get worked up because my animal rights record is just an inch away... where was I? Right, where Dana is helping. She will find Janka if she has to, and show her with a dance, what I'm worked up about at the moment, miles away. You can only communicate with a deaf dog by hand gestures, by the way, usually on all fours. After all she is only deaf, not stupid to look up at you, because then she would have to obey you, so she avoids eye contact instead. You've got a problem, you make her pay attention! :-) She really likes running around, but unfortunately she can't hear the nearing bikes in the woods, and it doesn't even occur to the people racing by that the dog might not jump out of their way. This leaves me two options: either I stand in front of the biker, or I take up light speed to pick up my dog before the crash. Neither is without risk, especially since Janka doesn't cooperate on these occasions either, she pretends to be stupid and runs away happily like we're playing chase. I yell, and people feel sorry for her, oh, poor little dog! It's very embarrassing.
Dana's help also comes in handy when I'm standing at the bottom of the stairs at home, in full land roving attire, yelling to Janka, who is snoozing peacefully upstairs, to let's go take walk. Usually I have to climb upstairs and tell her face to face: we should go. One day my rubber boots were muddier than I would consider optimal for the neutral colored carpet, so as usual, I called Janka in vain. The other alternative was to take off my many layers of clothes and then put them on again, but for obvious reasons, I didn't feel like doing that at all. In my distress, I turned to Dana: go, get Janka! Miraculously: Dana went. At first she returned empty handed with an inquisitive look in her eyes, then when I reconfirmed my request, she completed the task flawlessly: she appeared with the old girl blinking sleepily behind her. I don't want to know how she got her to move, but I was very proud. If we add her speech skills and the majorette performance with the sticks, we'll slowly become a circus attraction. I considered collecting an entry fee.
Of course in some things she's not competent. For example I wouldn't trust her with guarding food or birds, and I am never taking her with me jogging again. Despite all the rumors it turned out that I can't exercise with her, either... or maybe just because she thought I wasn't serious...? Let's not get into that... :-))) So it turned out that the active vizsla is only active in her own area of interest. That is hiking, sniffing, scaring birds. When she HAD to run, she was bored out of her mind. She rolled her eyes, suffering, until she came up with the great game: twenty questions. She tried to find out what we're running from, since running “just because”, that's just stupid.
She pretended to be running away from falling leaves, crouching kids, walking people and basically everything that occurred in the woods. While doing so she was constantly asking me with her eyes, which one is the winner? I was very upset, but I gave up on running in the woods. I wasn't so flexible with the sabotage of fitness at home, because considering that this was my last hope to exercise, she was way too creative. Lifting wieghts, I realized that she can jump up any number of times I lift the dumbbells. If I didn't want to play, I obviously wouldn't be waving it in front of her face – she thought. But the trickiest were the exercises that had to be done on all fours. Sometimes she layed under me, sometimes she put her head on my neck dominantly (I'm the boss I tell you when to stop... like... now!) and when that didn't work either, she wanted to establish eye contact. This wouldn't have necessarily been disturbing if Dana didn't interpret eye contact literally: she thinks our eyeballs absolutely must touch for this procedure. I cried a little, but eventually I worked it out.
Bonus story:
As usual, Dana was in our laps, having coffee with us, and she put her head on our shoulders sleepily. She has a really big head, there's enough for both of us. When she's tired of it, she inconspicuously adds pressure. Eventually her head gets stuck between us, always in the same place. No, she won't pull it out, that's too logical. Instead, she raises her nose to the sky and yawns hugely to ease the tension. Or so I thought, but it seems that I read too many books on dogs. Today it turned out that the dog specialists and I were both scammed. Today, after the yawn at the end of the routine, her tongue fell out of her mouth... right into my coffee. As I looked at her grinning face I realized THIS was the origial goal all along.
Summary: How boring life would be if Dana were normal! We quote Cutting It Short often: “Suffering from boredom? Get a raccoon!” In my interpretation it's a vizsla. I would bet you anything that it's much more entertaining!
