dolgok • things
A hét tanulsága: nem érdemes aggódni, hiszen semmire semmiféle befolyással nem bírunk. Talán megállapítottam ezt már korábban is, de ha lenne vésőm, már készen lenne róla az emléktábla. Kőbe véshetjük azt is, hogy a történetek alakításában a porszemeknek van a legnagyobb befolyásuk. A mi porszemünk egy stancoló volt, aki rendre elcseszi a munkáinkat. A főnöke valamiért ragaszkodik hozzá, inkább nem akarom tudni, hogy miért van egy ilyen kaliberű embernek még mindig munkája. Ezúttal sikerüt négybe vágnia a játéktáblákat, veszélyeztetve azt, hogy nem tudjuk időben teljesíteni a hegyekben álló rendeléseket. De idén ez a forgatókönyv: minden atomokra bomlik, gondolom/remélem azért, hogy újra összeállhasson valami egészen új, sokkal nagyobb dologgá. Egy ideig úgy tűnt, sikerült konzerválni egy állandó, családias helyzetet a gyártásban és a forgalmazásban is, hátradőlni egy kicsit… de tényleg csak egy kicsit(!)… de aztán jött a robbanás. Nagyon komoly új forgalmazók jelentek meg a horizonton és csak kapkodtuk a fejünket. Az irodát kinőttük, pánikba estünk és betoltunk négy újabb salgó féle monstrumot a közepébe. Amivel csak azt értük el, hogy levegőt venni is csak a megbeszélt sorrendben tudunk. Több hely kell.
Gyorsan változnak körülöttünk az események és az emberek is. Vannak munkatársak, akiktől mi búcsúztunk, vannak, akik tőlünk. Kiderült, hogy ki hagyna magunkra a süllyedő hajón, és ki az, aki további lyukakat vágna rajta. Ismét bebizonyosodott, hogy a legstresszesebb helyzetekben csakis magunkra, vagyis inkább egymásra számíthatunk. Amíg a többiek nyafogtak, addig mi nekiveselkedtünk a férjemmel, úgy, ahogyan régen… nem latolgattuk, hogy bírni fogjuk-e vagy sem, persze ez mindegy is, ha egyszer nem vagy olyan helyzetben, hogy választhass. Nem tudtuk, hogy sírjunk vagy röhögjünk kínunkban, miközben ragasztgattuk a dobókockákra a matricákat és csomagoltuk a dobozokat mint kezdetben… de megcsináltuk! Megint. :-) Ha nem lennék hullafáradt és a kezem sem fájna állatira, akkor azt mondanám, hogy szuperhősök vagyunk. De szerencsére mára már rendeződtek a dolgok, mindenkinek, aki ment, talátunk a helyére új embert, sőt többet is. Minden rendelés, köztük a spanyol-portugál is összerakva, feladva. Ja, persze, majdnem elfelejtettem: Isten hozta őket a csapatban! :-)
Moral of the week: there's no use worrying, since we can't infuence anything at all. I might have already realized this before, but if I had a chisel, I'd carve it in stone. We can also set in stone that specks of dust have the biggest influence on the outcome of stories. Our speck of dust was a puncher who consistently screws up our work. For some reason, his boss hangs on to him, I'd rather not know why such a person still has a job. This time he managed to cut the gameboards into four pieces, risking that we won't be able to complete the mounds of orders on time. But that is the script this year: everything falls apart to its atoms, I think/hope so that they can reintegrate as something new, something greater. For a while it seemed that we could conserve the constant, familiar situation in production and distribution as well, lay back a little... but only just a little(!)... but then came the explosion. Very serious, new distribbutors have appeared on the horizon and we were all flustered. We outgrew the office, we panicked, and put four new huge monsters of a shelf in the middle. The only thing we achieved is that now we can only breathe in a predetermined order. We need more space.
Events and people are changing around us rapidly. There are colleagues we have said goodbye to, and some who have said goodbye to us. We found out who would leave us on the sinking ship, and who would cut even more holes on it. It was proven true once again that in the most stressful situations, we can only count on ourselves, or rather on each other. While the others complained ,my husband and I got down to work, like old times... we didn't ponder whether we would manage or not, of course it doesn't even matter if you're in a situation where you have no choice. We didn't know if we should cry or laugh in our distress while we applied the stickers to the dice and packed boxes like in the beginning... but we did it! Again. :-) If I weren't dead tired and my hand wouldn't be hurting awfully, I'd say we're superheroes. But things are starting to fall into place, we found one or more new colleagues for everyone who left. All orders, including the Spanish-Portuguese one, have been assembled and mailed. Oh, of course, I almost forgot, for our new partners: Welcome to the team! :-)
