változások • changings

Rég nem írtam és nem azért, mintha nem lett volna miről. A játékok lineáris fejlődéstörténetének bealkonyodott. Minden összevissza, az ősrobbanást idéző káoszban születik mostanság és ehhez még nem találtam meg a megfelelő irodalmi formát – ezért a krónika is akadozik. Állati keményen dolgozom, hogy talpon maradjon a mesevilágom, na nem virtuálisan – az sosem érdekelt. Őszintén. Az egész ott kezdődött, hogy valahol megcsúsztam... egy ponton beszálltam a mókuskerékbe anélkül, hogy tudtam volna, és majdnem eljutottam odáig, hogy megrendelésre teljesítek ötleteket – őrület. Miért a megfelelés tűnik mindig a konfliktusmentesebb, könnyebb útnak? Egy este a teraszon pakoltam, amikor magamhoz térített az ősz illata. Nem úgy hatott, mint egy varázsital – nem akarom misztifikálni – egyszerűen annyi történt, hogy felidézte egy korábbi énemet, aki még tudta élvezni ezt. Nem tudtam visszaemlékezni, hogy hol hajtottam igába a fejem, de azt tudtam, hogy most hagyom abba. Rádöbbentem, hogy az idő rugalmas halmazállapotú: a figyelmeddel nyújtod, a mohóságoddal zsugorítod. Meg akartam felelni mindenkinek minden poszton, és ettől az idő megszűnt létezni. Pénteket péntek követett, és közte nem találtam semmit. Végiggondoltam tehát, hogy mi az én dolgom és mi az, amit mások is meg tudnak tenni helyettem. Elgondolkodtam, hogy miért akarom olyan emberek kívánságait teljesíteni, akik egy pillanatnyi ötletükre bőkezűen szánnak időt – az enyémből. Kicsit odafigyeltem az engem körülvevő rezgésekre. Ez bevált, a mesélő kedvem visszatért egy kis pihenő... azaz két receptkönyv elkészítése után. Úton vannak a nyomdába... és még legalább három kötet vár a sorára. Hamarosan részletesebben is írok erről a kapitális eltévelyedésemről. Bár visszatekintve inkább lázadásnak minősíteném. Amíg agyilag oda voltam, az irodában megváltoztak a dolgok: pénteken felnéztem és rádöbbentem, hogy az asztalom felett is be van polcozva a fal a karácsonyi készlet számára, és az otthonosan elrendezett cuccaim nem kedélyes hangulatot teremtenek, hanem akadályozzák a többiek munkáját. Lebontottam a dekort, és figyelni kezdtem. Konklúzió: az új felállásban a kutyák és én is útban vagyunk. Aztán rájöttem arra is, hogy nem hallom a saját gondolataimat, holott mindenki lábujjhegyen jár és lelegzik, hogy ne zavarjon. Nehéz szembesülni vele, hogy valahol már nincs keresnivalód többé. Van a gyártás és vagy te, közte vékony híd, amin nem kell naponta ide-oda mászkálni. El kell búcsúznom az imádott irodától, a jövő héten hazacuccolok, bármennyire fáj is. Nem gondoltam volna, hogy ez bekövetkezik. Ezt leszámítva minden megy a szokott kerékvágásban. Bojka serdül és napról napra tehetségesebb. A kutyák elemükben vannak, várom, hogy mikor hangzik el a szájukból az első összetett mondat. A gépemet széthajtottam, szervízben regenerálódik, remélem, nem sokáig, mert így a kapcsolattartás akadozik: az Űrkalózokról még mindig nem küldtünk hírlevelet. Időközben a jobb kezemről hüvelykujjtól csuklóig leégettem a bőrt forró olajjal főzés közben. Borzasztóan néz ki és még fáj is. De legalább már érzem. Ha nem is túl romantikus, de legalább állandó kapcsolat a valósággal. Ez van. Most már jól vagyok. A hét végéig rendezem a soraimat, és Bojka vezetésével Stop motion animációt készítek Misháról. A jövő héten ugyanis elkészülnek a babák! :-)

I haven't written for a while, not like there hasn't been anything worth writing about. The linear development of the games has drawn to a close. Lately, everything is being created in a disorganized, Big Bang-like chaos, and I haven't found the proper literary form for that yet, so the chronicle is faltering, too. I'm working really hard for my fantasy world to stay alive, though not virtually – I never cared about that. Honestly. The way the whole thing started is I slipped somewhere... at some point, I got on the hamster wheel without knowing it, and I almost got to the point that I carry out ideas on demand – it's crazy. Why does compliance always seem like the less conflicting, easier path? One evening I was putting stuff away on the terrace when the scent of autumn made me come to my senses. It didn't act like a magic potion – I don't want to mistify it – what happened is it simply reminded me of a previous self who could still enjoy the scent of autumn. I couldn't recall when I caved in, but I knew I was going to stop now. I realized that time has a plastic consistency: you can stretch it with your attention and shrink it with your greed. I wanted to meet everyone's expectations on every account, and because of this, time had ceased to exist. Friday followed  Friday and I found nothing inbetween. So I thought over what my job is, and what others can do instead of me. I pondered why I want to fulfill the wishes of people who expend time generously on a momentary idea - my time. I stopped to pay a little attention to the vibes around me. It worked, my inclination for storytelling came back after a little break... that is after writing two recepie books. They're on their way to the press... and at least three other books are waiting for their turn. I'll write about this capital aberration of mine in more detail soon. Though looking back, I'd rather qualify it as a rebellion. While I was far away in my mind, things changed in the office: I looked up on Friday and realized  that even above my desk, there are shelves on the wall for the Christmas supply, and my cosily organized stuff are not setting a pleasant ambience, they're holding up others in their work. I took down the decorations and started to observe. Conclusion: in this new set-up, the dogs and I are in the way. And then I also realized that I can't hear my own thoughts, even though everyone is walking and breathing on tip-toe not to disturb me. It's hard to face the fact that you no longer belong somewhere. There is production and then there's you, and between them a narrow bridge that you don't have to walk to and fro every day. I have to say goodbye to the beloved office, I'm moving my stuff home next week, no matter how much it hurts. I wouldn't have thought that this would happen. Aside from this, everything is going as usal. Bojka's growing up and getting more and more talented by the day. The dogs are in their element, I'm expecting to hear their first complex sentence any day now. I overstrained my computer, it's recuperating in the repair shop, hopefully not for long, because communication is faltering: we still haven't sent out a newsletter about the Space Pirates. Meanwhile, I burned the skin on my right hand from my thumb to my wrist with hot oil while cooking. It looks awful and it hurts, too. But at least I can feel it now. Even if it's not too romantic, at least it's a constant connection to reality. Such is life. I'm okay now. By the end of the week I'll pull myself together, and I'm going to make a Stop motion animation about Misha, with Bojka in charge. Because the dolls will be ready next week! :-)