2017/01/25

új év, új élet • new year, new life

Nos ezt halálosan komolyan gondoltuk, mint eddig mindent. Igazoltan voltam eddig távol, sosem jókedvemben hagyom abba a helyszíni tudósítást. Most kezdek ócsudni a döbbenetből és megtalálni újra azt a komfortzónát amiben jelenleg lélegezni, a későbbiekben talán alkotni is tudok. Január elején új otthonba költöztünk, a boldog madárcsicsergős erdő közeli otthonunkból puff bele a sűrűjébe: városlakók lettünk! A tér, ahol a többszáz éves házunk áll (fele akkora mint eddig), meglehetősen családias, már-már falusi hangulat lengi át....persze csak abból a szempontból, hogy a szemközti házak lakói élő egyenes adásban láthatják egymás mindennapjait. Három héten keresztül pakoltunk be, aztán két héten keresztül ki. Ájulás szerű és egyáltalán nem pihentető alvások tagolták napokká ezt az időszakot. A költözés oka igen egyszerű: Bojána tehetségének új út, új iskola kellett. Furcsa dolog ez...igazából egy percig sem volt kérdés, hogy menni kell, ha a lányunk érdekeit tartjuk szem előtt. Most a vége felé látom csak, hogy menyire nem volt természetes számomra és mennyire megrázott ez az esemény. Mint mindig, most is próbálom a dolog jó oldalát nézni és minden apró pozitív szikrát tüzijátékká csiholni. A szoszédok szuperek, a tér, ahol lakunk nagyon jó... Jó mozgalmas! :-D legalább eltereli a figyelemem, olyan, mint egy mozi. Nézem a kutyasétáltatókat: a kakukázusi kutyás nő a kedvencem. Nagy állatbarát lehet, mert a kutyán hám van, bár akár nyereg is lehetne, a méretei megengednék. Egy lovaglópalca is elkelne, mert a sétáltatás stílusából egyértelműen kiderül, hogy a hölgy nem áll a helyzet magaslatán. A koreográfia mindig a következő: séta a téren körbe, a kutya várja a haverokat, akik rendszerint nem jönnek. Elindulnak tovább, majd egy másik úton visszatérnek. Ekkor a kutya leveti magát a földre jelezvén, hogy ő nem mozdul, amíg kutyatársaság nem jön. A hölgy ekkor kérleli, majd noszogatja. Mivel erőfeszítései hiábavalóák, belefeszül, hogy elhúzza az akaratos jószágot, aki szemmel láthatóan istenien szórakozik, a hátára hemperedik és várja, hogy a kábé negyvenkilós nő mire jut erőből. Gondolhatjátok…Pankráció következik :-D Már volt, hogy a kutya kicsúszott a hámból, volt, hogy úgy tett szótfogad, majd félúton meggondolta magát és fejveszve rohant vissza az utána a lebegő csajjal. A műsor változatos és megunhatatlan. Dana (velem együtt) mindezt az ablakból követi, de beígértem neki, hogyha jegyzetel, fenéken lesz billentve. Ezt akkor meg is beszéltük. Nálunk az erőviszonyok hasonlóak, de Dana kíméletes az alacsonyabb rendű életformákkal. Közülünk Janka veszi a legjobban az akadályt,  megvan már vagy hatszáz éves, mégis vigyorog ha útra kelünk. Dana még várja, hogy mikor indulunk haza. Mi a férjemmel olyan fáradtak vagyunk, hogy még fel sem fogtuk teljesen, hogy itt vagyunk. Bojka pedig…halálosan fél az új iskolától. Akár csak én, ő is most kezd a ceruzája után kaparászni. :-)



Well, we were totally serious about that, as always. There was a reason for my absence, I never stop reporting unless I have to. I'm starting to recover from the shock and find my comfort zone again where I can currently breathe, and later on maybe even create. At the beginning of January, we moved to a new home, from our happy home surrounded by birdsong near the woods, bam, right into the middle: we’ve become city dwellers! The square where our centuries old house is (which is half the size of the previous one) has a pretty familiar, almost rural vibe... of course only in the respect that the people living in the houses across from each other can see each others' daily life in live streaming. We spent three weeks packing in, then two packing out. This period was divided into days by chunks of sleep that resembled passing out and were not at all restful. The reason for our move is very simple: Bojána's talent needed a new path, a new school. It's a strange thing... actually it wasn't a question for even a minute that we have to go if we keep our daughter’s best interests at heart. Only now, nearing the finish, do I realize how unnatural this was for me and how much the events got to me. As always, I'm trying to look on the bright side of things and turn every tiny positive spark into fireworks. The neighbors are great, the square where we live is awesome... very busy! :-D But at least it takes my mind off things, it's like the movies. I watch the dogwalkers: the woman with the Caucasian Shepherd Dog is my favorite. She must really love animals, because the dog wears a harness, though it could as easily be a saddle, its size wouldn’t be a problem. A riding crop wouldn't hurt either, because the style of their walking makes it clear that the lady is not really in control. The choreography is always the same: they walk around the square, the dog waits for its pals, who usually don't show up. They set off again, and return on a different path. At this point the dog throws itself to the ground, indicating that he will not move until some dog company arrives. Then the lady starts pleading, prodding. Since her efforts are in vain, she musters up all her strength to drag the willful creature on, who is clearly having a wonderful time, he lays on his back and waits to see what the lady of approximately forty kilos will accomplish. You can imagine... it’s like a wrestling match :-D It has happened that the dog slipped out of the harness, one time he pretended to be obedient, and then halfway changed his mind and started racing back, with the girl flying after him. The show is diverse and impossible to tire of. Dana watches all this (with me) from the window, but I promised her she'd get a kick in the butt if she took notes. So we have that settled. The odds are similar in our case, but Dana is gentle with lesser creatures. Out of all of us, Janka is taking the obstacles the best, she is like sixhundred years old, but still she smiles when we set off. And Dana is still waiting for us to head back home. My husband and I are so tired that we haven't fully realized that we're here yet. And Bojka... sh's terrified of the new school. Just like me, she's starting to look for her pencil now, too. :-)