2014/07/28

emma a célegyenesben • emma in the finish line



Megbeszéltük, hogy nem posztolgatok, amíg nincs kész. Fotózni, mutogatni ismerősöknek szabad, facebookon megosztani tilos. De nem bírok magammal.... Nekem már van babám, főleg a táskámban lakik, állandóan magammal hordom. A barátnőimet és a férjemet fárasztom vele. Totál beteges. Fotózom is...és persze ígéretem ellenére meg is osztom - ez a legrosszabb. Olyan, mintha dicsekednék, pedig nem. Alig várom, hogy nektek is lehessen. A "varrónőimmel" átlátva a feladat nagyságát azt mondtuk a kezdet kezdetén: augusztus. Aztán kiderült, hogy nem. Férjeink korábban jelezték, hogy egész nyáron ezt fogjuk csinálni. "Ááááá!" -mondtuk mi. Aztán elfogyott ez-az (mindenből hiányzott 1-2m vagy csak 30cm...az utóbbi sokkal bosszantóbb), közbejöttek táborok, nyaralások, betegségek, technikai nehézségek, ahogyan ez lenni szokott. A babák fele kész. Az alap szetthez tartozó kutya figura (sokadik módosítás után) két hét múlva, a doboz szintén. A pizsama szett teljesen kész, a kertész félig, az alkalmi ruha makettjére most bólintottam rá. Szorgalmasan előre dolgoztam, rengeteg képet készítettem a makettek felhasználásával, aztán amikor kiderült, hogy a kertész szetthez nem elég az anyag, beszerezhetetlen, másik kell, fotózhattam újra. Sokszor kell ugyanazt a kört lefutni, visszanézve fárasztó, de amikor menni kell előre, akkor fel sem tűnik. Szeretnék mozit is, olyan mit a What Liberty Ate Magazine oldalon találtam. Tizentöt másodperc instagram. Már elkezdtem, párhuzamosan halad a babával. :-) A férjem szerint szép ajándék lesz a Marbushka negyedik szülinapjára. Remélem azért nem húzódik addig...





We agreed that I won't post until it's done. Taking photos, showing friends, sharing on facebook is not allowed. But I can't contain myself... I already have a doll, she mainly lives in my purse, I carry her with me all the time. I tire my friends and my husband with her. It's completely abnormal. I take photos, too... and of course share them despite my promise - this is the worst. It's like I'm bragging, but I'm not. I can barely wait for you to have one, too. Assessing the size of the task with my "seamstresses" we said at the very beginning: August. The it turned out that no. Our husbands had forcasted that we will be doing this all summer. "Naaah!" - said we. Then this and that went out of stock (everything was 1 or 2 meters, or just 30 centimeters short... the latter is much more frustrating), camps, vacations, illnesses, technical difficulties came up, as usual. Half of the dolls are done. The dog figure (after many alterations) belonging to the basic set will be done in two weeks, the box also. The pyjama set is completely done, the gardening one halfway, I just approved the model of the formal dress. I worked ahead assiduously, I made tons of pictures using the models, then when it turned out that the material isn't enough for the gardening set, unacquirable, we need another one, I had to retake the photos. We have to make the same rounds lots of times, looking back it's tiring, but when we have to go forwards, I don't even notice. I would like a movie, too, like the one I saw on What Liberty Ate Magazine's page. Fifteen seconds instagram. I've already started it, it's progressing simultaneously with the doll. :-) According to my husband it will by a nice gift for Marbushka's fourth birthday. I hope it won't take that long...



2014/07/22

megint fordítva • backwards again


…akkor most egyébként kiderült, hogy zseni vagyok (lásd előző előtti bejegyzés) mert "csak úgy" bevillant valami. A villant, talán mégiscsak túlzás, mert már egy hete kalapáltuk a játékszabályt. Meg akartam úszni a sok nyomtatgatást, utólagos igazgatást, gondoltam a "nagyok" sem véletlenül kezdik vázlatokkal…na igen. Nagyon kedves családom van, képesek voltak több alkalommal is leülni velem játszani néhány üres lappal és az évekkel korábbi papír építő játékom terveivel. (nem valósult meg…de miért is nem?! - na mindegy) aztán kiderült, hogy ÍGY nem lehet játszani. Amíg nincs meg a mesevilág, addig ők nem tudnak. Erről így nem jut eszükbe semmi. Tudjátok mit? Teljesen igazuk volt. Én is csak bámultam a fehér papírt és nem tudtam mit kezdeni a szabadsággal, hogy bááááármi lehet rajta. Féltem ettől a játéktól, mert a karácsonyról annyi közhely van, hogy nehéz nem giccses, csöpögős dolgot alkotni. Ettől belassultam. Akkor megláttam az egyik utazási katalógust az asztalon és hirtelen eszembe jutott, hogy gyerekként mit jelentett nekem a tél. (Klasszikus reakció egy nyári katalógus láttán.) Hazafelé a suliból mindig elképzeltem, hogy milyen történetek "laknak" a meleg fényű ablakok mögött és irigyeltem azokat, akik már otthon vannak. Szerettem számolni a karácsonyfákat az ablakokban, valahogy olyan titkos, misztikus dolog volt a karácsony, amíg nem volt divat a házakat is feldíszíteni. Jó volt az irány, ettől nagy lendületet kaptam. Készül már…:

Ezek lettek a gyerekszereplők és íme a város, ahol élnek:




A végére egy rossz hír: a bélyegző gyártó cég a gyártás előtti utolsó pillanatban "mellesleg" megemlítette, hogy nem rendelkeznek EN71 szabvánnyal (ami a gyerekjátékokra kötelező). Mit gondoltak kinek csináljuk?! Köszönjük, viszont látásra. A bélyegző szett ismét téli álomban lesz egy darabig. Hacsak falhoz nem vágom az egészet.



… so by the way it turns out now that I’m a genius (vide previous entry), because “just like that”, an idea popped into my head. Maybe popped is an exaggeration, since we’d been hammering at the game rules for a week already. I wanted to avoid all the printing, additional adjustments, I guessed “the greats” don’t start with sketches for nothing… well yes. I have a very nice family, they sat down with me multiple times to play with a few blank sheets and the plans of my paper building game from years before. (It wasn’t realized… but why not?! – oh well.) Then it turned out that you can’t play like THIS. Until there is a fantasy world, they can’t. Nothing comes to mind like this. You know what? They were completely right. I was just staring at the blank paper, too, and I didn’t know what to do with the freedom that there could be aaanything on it. I was scared of this game because there are so many clichés about Christmas that it’s hard not to create something kitschy and sappy. This slowed me down. Then I saw one of the travel brochures on the table and suddenly it came to mind what winter meant to me as a kid. Classic reaction. :-) On the way home from school I always imagined what kind of stories “live” behind the windows with warm light, and I envied those who were already home. I liked counting the Christmas trees in the windows, somehow Christmas was a secret, mystical thing before people started decorating the houses, too. The direction was good, it gave me a big push. It’s in progress…:

These are the kid characters, and voilà the town where they live:


At the end, a piece of bad news: the stamp manufacturing company “casually” noted at the last minute before production that they don’t have an EN71 regulation (which is obligatory for children’s toys). What did they think, who are we making it for? Thank you, goodbye. The stamp set will be in hibernation again for a while. Unless I throw the whole thing at the wall.

2014/07/15

kreativitás, eső • creativity, rain


Megnyugtató, hogy a férjem is természetfeletti képességekkel rendelkezik. Idáig azt hittem, csak én tudom befolyásolni az időjárást azzal az egyszerű mozzanattal, hogy lemosom az ablakot. Most a férjem mosta le, és lám.... így is működik! Egész héten esett az eső. Most kapóra jött, mert újfent el kellett merülnöm a karácsonyi hangulatban, csakúgy, mint tavaly, meg azelőtt, meg azelőtt...lassan már kialakulhatna egy feltételes reflex...de neeem, ennyit az ihletről. De mit görcsölök az ihleten?! Most olvastam valahol, hogy csak a középszerű embereknek van ihlete, a zseniknek bevillan valami és megcsinálják. Tehát most már nyugodtan megállapíthatjuk, hogy minden vonalon elvéreztem.

Nekem használ a borús idő, ha dolgoznom kell. Ez az egy biztos. Monoton munka közben (még mindig én festem a társasaink bábuit) azon szoktam merengeni, hogy mennyire eltérő miliőben alkotott régen egy festő mint most, és mennyire más külsőségekkel körülvéve fest egy nő manapság, mint egy férfi. Amennyire az ismerős illusztrátor "lányokkal" megejtett beszélgetéseinkből leszűrtem, a legtöbben a konyhaasztalnál alkotnak vacsora és lefekvés közt, úgy, hogy a gyerekek rohangálnak az asztal körül, lökdösik, és helyenként belecsodálkoznak a képekbe, magyarázatot követelve, így garantált, hogy a munka befejezése az éjszakába hajlik. Hol vannak a nagy klasszikus külsőségek? Napfényműterem, pamlagokon heverő modellek, múzsák? :-D 

Erről eszembe jutott Virginia Woolf Saját szoba című könyve. Nagyon érdekes gondolatokat sző az alkotásról a női egyenjogúság hajnalán. (Mindenekelőtt azt nyomatékosítanám, hogy nem az egyenjogúság miatt kezdtem el a sztorit! Nekem az egyenlőség egy pillanatig sem kétséges egyik irányban sem.) Most azért térek ki rá, mert nagyon tetszett néhány gondolata. Illetve marhaság, az egész könyv tetszett a nők és az irodalom helyzetéről (ami bátran érthető bármely művészeti ágra), de két "szikra" különösen erős nyomot hagyott bennem. Az egyik, hogy amíg a nők nem ragadtak tollat, a világ nem is sejtette, hogy milyen a nők közötti kapcsolat, mert addig kivétel nélkül a férfiakhoz való viszonyukban ábrázolták őket. Az ezen kívüli életüket teljes homály fedte. A másik, hogy azidáig minden a férfiak nyelvén íródott, alig akadt mondat amit egy női író használhatott volna. Egy új nyelv kellett ahhoz, hogy "megragadják a feljegyzetlen mozdulatokat, azokat a ki sem mondott vagy félig kimondott szavakat, amelyek nem formálódnak meg kézzelfoghatóbban, mint a pillék árnyéka a mennyezeten amikor a nők egymás között vannak, s nem gyújtják ki őket a másik nem szeszélyes színes fényei." (VW) Legszívesebben idemásolnám az egész könyvet, annyira zseniális, de ez nem az a hely, igazán nem is tudom mit akartam vele. Talán csak annyit, hogy megállapítsam: nőként nagyon másképpen alkotunk és nagyon másképpen látjuk a dolgokat. Új képi nyelvet teremtünk a hétköznapi, bensőséges dolgok bemutatására. Nem fényezés, nem akarom a glóriámat kalapálni, (főleg most, hogy nem jut eszembe semmi :-))) ), csak érdekességként állapítom meg. Aurelia Fronty képei a szerelmet egészen más megvilágításba helyezik, csakúgy mint a konyhai csendéletei a zöldségeket. Vagy akár Laura Guéry képei a tűzhelyen álló színes edényekről, vagy a száradó textíliákról...varázslatosak. De egy pasi sosem festene ilyet. Esetleg Jon Klassen? Na jó, nem húzom az időt, megyek dolgozni. Közben majd rágódom rajta.



It’s comforting that my husband has supernatural powers, too. So far I thought only I could influence the weather with the simple motion of washing the window. Now my husband washed it and voilà… it works this way, too! It rained all week. It was lucky this time because I had to submerge myself in the Christmas spirit again, just like last year and the year before that, and before that… I should develop a conditioned reflex soon… but nooo, so much for inspiration. But why am I stressing on inspiration? I just read somewhere that only mediocre people have inspiration, geniuses get an idea and do it. So now we can calmly state that I have failed on all fronts.

Bad weather is good for me if I have to work. That’s for sure. During monotonous work (I still paint the figures for our games) I contemplate how different the milieu a painter worked in in former times was than it is now, and how different the formalities around a woman while she paints are these days compared to a man. As far as I can take from the conversations we had with illustrator “girls” I know, most of them create at the kitchen table between dinner and bedtime, with the kids running around the table, pushing her, and occasionally marveling at the pictures, demanding explanation, so it’s guaranteed that finishing work stretches into the night. Where are the great classic formalities? Sunlit studio, models, muses laying on sofas? :-D

This made me think of Virginia Woolf’s book, A Room of One’s Own. She weaves very interesting thoughts at the dawn of female equality. (First of all I want to emphasize that I didn’t start the story because of equality! For me, equality is not a question for even a minute, in either direction.) I’m writing about it now because I really liked some of her thoughts. I mean no, I liked the whole book about the situation of women and literature (which can be interpreted for any of the arts), but there were two “sparks” that had an especially big effect on me. One of them is that until women took the pen in their hand, the world had no idea what the relationship between women is like, because until then, they were portrayed, with no exception, in their relationship to men. Their lives besides that were shrouded in obscurity. The other was that until then, everything was written in the language of men, there were barely any sentences a female author could have used. A new language was needed to “catch those unrecorded gestures, those unsaid or half-said words, which form themselves, no more palpably than the shadows of moths on the ceiling, when women are alone, unlit by the capricious and coloured light of the other sex.” (VW) If I could I would copy the whole book here, it’s so brilliant, but this isn’t the place, I don’t even really know what I wanted with it. Maybe just to state: as women, we create very differently and see things very differently. We create a new visual language to show everyday, intimate things. It’s not glorification, I don’t want to hammer my halo (especially now that nothing comes to mind :-))) ), I just mentioned it as a curiosity. Aurelia Fronty’s paintings put love in a completely different light, just like her kitchen still lifes do vegetables. Or even Laura Guéry’s paintings of the colorful pots standing on the stove, or of the drying textiles… magical. But a guy would never paint something like that. Maybe Jon Klassen? Okay, I’ll stop procrastinating, I’m going to work. I’ll think about it while I work.

2014/07/03

vakáció • vacation



Két hét után megtöröm az angyalos csendet. :-) Csodás napokat töltötünk távol a munkától. Egy egészen más világban jártunk, talán nem is a valóságban. Máshogy telt az idő, lebegtünk.. és mégis letisztultak a gondolataink, a céljaink. Furcsa ellentmondás. Még mindig a varázsa alatt tart minket a másféle hétköznapok kalandja. Túl hosszú idő telt el és túl sok minden történt velünk. Készül a hosszabb beszámoló….addig csak a kedvenc képeim:





After two weeks, I’m breaking the angelic silence. :-) We spent wonderful days away from work. We were in a completely different world, maybe not even in reality. Somehow time passed differently, we were floating, and yet our thoughts, our goals became clearer. Strange contradiction… The adventure of another sort of weekdays still has us enchanted. Too much time passed and too many things happened to us. A longer entry is in the making… until then, just my favorite photos: