2013/06/30

az új életünk • our new life


Nehéz elengedni a bánatot, mert csak ez maradt ami Emmával összeköt minket. Nem akarunk felejteni, mert félünk, hogy azzal elveszítenénk. Mostanra elsírtuk minden könnyünket, de belül még nincs rendben minden. Emma olyan méltósággal távozott közülünk amire a legtöbben nem lennénk képesek.

Elvesztésekor nem volt elég a fájdalom, de szembesülnünk kellett az emberi korlátoltság minden megnyilvánulásával, legyen az az együttérzés hiánya vagy "csak" a szóhasználat. (Tisztelet a kivételeknek!) Azt hiszem nagyon kevesen tudjuk, hogy a világ olyan amilyennek mi magunk megteremtjük és annyi, amennyit hajlandóak vagyunk meglátni benne. Szánom azokat, akik csak azoknak tükrében léteznek akiknél jobbnak tartják magukat. Legyen az ember vagy állat amin uralkodniuk kell, hogy többnek látszanak a saját szemükben.

A kutya ebben az országban alsóbb kategória, ami egyben definiálja is az uralkodó értelmi színvonalat. Külföldön sehol nem ütköztünk ellenállásba ha étterembe, kávézóba vagy pékségbe vittük Emmát és Jankát. Itthon kőbe van vésve az állatok alsóbbrendűsége holott több embertársunk ápolatlanabb, igénytelenebb és fényévekkel ostobább (mint akár egy egysejtű). Szép listánk kerekedett, ahová nem tesszük be a lábunkat többet. Egyedül a biopiacon volt kiemelkedően jó az arány: nagyon sokan örültek Jankának, akit nem tudunk itthon hagyni annyira bánatos. Többen megálltak, megsimogatták, sőt le is fotózták. Egyetlen erőtlen beszólás hangzott el a bevásárló körutunk során, de ezt fel sem vettem, mert nyilvánvaló volt, hogy a nő csak provokált. Meg aztán azon a soron korábban aranyos jelenet zajlott le: Egy kedves hölgy aki sütit árult megkérdezte, hogy megkínálhatja-e Jankát a biosütije szélével? Természetesen bólintottunk, így aztán Janka megkapta a süti szélét. Aztán még egy másiknak a szélét is, majd pedig egy egészet, miközben Bojka csak állt és mellőzötten figyelte az eseményeket. :-)

Jankáról van még egy történetem, ami talán megmagyarázza, hogy miért ilyen nehéz felejtenünk:

Egy nap kinyitottam az ajtót és megláttam Jankát egyedül ülni a lábtörlőn. Valahogy nem tudom megszokni a látványt, így sokadszorra is meglepődtem.
- Nahát, itt EGY  kutya van...de hol a másik? - tettem fel neki a költői kérdést szomorúan.
Akkor Janka odavezetett Emma urnájához és az orrával megmutatta, hogy hol van "a másik".






It’s hard to let go of the sorrow, since it’s all that’s left binding us together with Emma. We don’t want to forget, because then we would lose her. By now we’ve cried all our tears, but everything’s not all right inside yet. Emma left us with such dignity that most wouldn’t be capable of. When we lost her, the pain wasn’t enough, we had to face all manifestations of human narrow-mindedness, be that the lack of compassion or “just” phrasing. (Kudos to the honourable exceptions!) I think very few of us know that the world is the way we ourselves create it and it is as much as we are willing to see in it. I pity those who exist only by the reflection of those compared to whom they consider themselves to be better. Be it human or animal which they have to dominate to appear as more in their own eyes.
Dogs are a lower category in this country, which also defines the prevalent intellectual standard. Outside of Hungary, we never encountered opposition if we took Emma and Janka to a restaurant, café or bakery. Here at home, the subordinance of animals is set in stone, even though more of our human peers are less well-kept, of lower standards and light years dumber (than even a prokaryote). We got a nice list of places where we can’t set foot anymore. The rate was exceptionally good only at the organic market: a lot of people were happy to see Janka, who we couldn’t leave at home since she’s so sorrowful. A lot of people stopped, pet her, they even took pictures. There was only one weak quip during our shopping round, but I brushed it off since it was evident that the woman was just provoking me. And a cute episode had taken place earlier on that aisle: A nice lady who was selling pastries asked if she can give Janka some of the edge of her organic pastry? Of course we nodded, so Janka got the edge of the pastry. And then the edge of another one, and then a whole pastry while Bojka just stood there and watched the events unheeded. :-DDDD

I have another story about Janka which perhaps explains why it’s so hard for us to forget:

One day I opened the door and saw Janka sitting alone on the doormat. I just can’t get used to the sight, so I was surprised for the umpteenth time.
- Wow, there’s ONE dog here… but where’s the other one? – I asked her the rhetorical question sadly.
Then Janka led me to Emma’s urn and showed me with her nose where “the other one” is.

2013/06/19

bögrék, hétköznapok • mugs, daily life


Végülis ez egy szakmai blog, így a hírekkel kezdem, szóval akit csak ez érdekel elég ha az első bekezdést elolvassa. Tehát: Készülnek a bögrék Mamushkás, Papushkás és két új. Örülök, hogy megterveztem ezeket korábban, mert így sikerült konzerválni azt az érzést, azt a hangulatot, ami most segít elkészíteni őket. Jelenleg kizárólag monoton, odafigyelést nem igénylő munkákra vagyok képes. Egyetlen épkézláb gondolatom sincs, csak az üresség és a fájdalom.




Nézegettem a fotóinkat régebbről és egy képen megláttam magunkat, ahogy rójuk az utcákat öten. Középen Bojka (fogjuk a kezét) és mindkettőnkre jut egy kutya. Nagyon szimmetrikus, túl tökéletes. Gyanítom, kihívtuk magunk ellen a sorsot. Szinte törvényszerű, hogy megbillenjen ez az eszményi egyensúly. Már nincs sok időnk, már valóban napokról beszélünk. Emma állapota óráról órára romlik, ami nem csoda, hiszen lassan két héttel megtoldotta a számára megjósolt időt. Nem a veséje volt beteg, az ultrahang kimutatta, hogy rák. Rengeteg áttét és belső vérzés. Akkor ott, azt sem értették, hogy hogyan lehet még életben. Ez volt két hete. Szívós csaj, nem adja fel könnyen. Maradni akart. Velünk akart lenni mindig, folyamatosan... amennyit csak lehet. Amióta tudjuk, hogy mi vár ránk, mi sem tudunk egyedül maradni. 

Ma volt az első nap, amikor Emma nem fogadott el ételt. A szeme falta a jobbnál jobb falatokat, de az a rémség ott bent nem hagyja enni. Mintha egy gonosz tündér átkozta volna meg, egyik pillanatról a másikra megöregedett. Ő is tudja, hogy nincs sok időnk együtt. Tudja mi vár rá, látom a szemén. Fél. Ettől méginkább menne, bárhová, dolgozni ide az irodába, sétálni az erdőbe a búzába Balatonra vagy Horvátországba hátha valahol útközben elhagyjuk a fájdalmát és ki tudjuk cselezni a halált. Már alig vonszolja magát. Ő, aki egy atombomba eneriájával létezett eddig...! Mivel már nem nagyon tud mozogni, mi visszük. Ül a kocsiban, lobog a nyelve és nevet. Nagyon dolgozom rajta, hogy ezt a képet merevítsem ki és ne a fájdalmát. Borzasztóan fog hiányozni  –



After all, this is a professional blog, so I'll start with the news, so if you're only interested in this part, it's enough to read the first paragraph. So: The new mugs are being made, with Mamushka, Papushka, and two new ones. I'm glad I designed these earlier, because this way I was able to conserve that feeling, that mood, that is now helping me make them. I am currently capable only of monotonous work that does not require focus. I have no clear thoughts, just emptiness and pain.

I was looking at our old photos and I saw the five of us on a picture, walking down the street. Bojka in the middle (we're holding her hands), and one dog each. Very symmetrical, too perfect. I suspect we were riding for a fall. It's almost inevitable for this ideal balance to tip over. We don't have much time, we're really talking about mere days now. Emma's condition is getting worse by the hour, which is no surprise since she has extended the time predicted for her by almost two weeks now. It wasn't her kidneys that were sick, the ultrasound showed that it's cancer. Tons of metastases and internal bleeding. Then and there they didn't even understand how she could still be alive. This was two weeks ago. She's a tough chick, she doesn't give up easily. She wanted to stay. She wanted to be with us always, constantly... as much as possible. Since we know what awaits us, we can't stay alone either.

Today was the first day Emma didn't accept food. Her eyes were devouring the tasty bites, but that monster inside doesn't let her eat. It's like an evil fairy cursed her, she turned old in the blink of an eye. She knows, too, that we don't have much time left together. She knows what awaits her, I can see it in her eyes. She's scared. Because of this she wants to go even more, anywhere, to work here in the office, to walk in the woods in the wheat, Lake Balaton or Croatia, maybe we could leave her pain behind somewhere along the way and trick death. She can hardly crawl now. She, who so far existed with the energy of an atom bomb...! Since she can't really move around anymore, we take her. Sitting in the car, her tongue hanging out and she's laughing. I'm trying really hard to remember this image, and not her pain. We will miss her horribly -- 

2013/06/10

emma





Az elmúlt négy nap eseményeinek köszönhetően az állandóság  és a mindennapok rutinja felértékelődtek a szememben. Már nem lázadozom tovább a megszokás ellen. Csúnya leckét kaptam.
Emma szerdán rosszul lett, egyik napról a másikra kiszállt belőle az élet. A laboreredmények azt mutatták, hogy a veséje felmondta a szolgálatot. Az előrejelzés nem kecsegtetett semmi jóval, benne volt a pakliban, hogyha az infúziós kezelés nem használ még ezen a héten el kell búcsúznunk tőle. Ez olyasmi amire nem lehet felkészülni. Tíz éves, de még annyira kölyök! Félelmetes csend borult a házra. Mindig így kell kiderülnie, hogy valaki hányszor és hány helyen van jelen az életedben, (addig) észrevétenül. Nem rohangált az emeleten, döngő lépteitől eddig idegbajt kaptam, most bármit megadtam volna, hogy újra halljam őket. Láttam a tekintetén, hogy ő is megijedt, de akkor borultam ki teljesen, amikor rajtakaptam, hogy néz minket. Úgy nézett, mint aki rögzíteni akarja a pillanatot az emlékezetében egy hosszú út előtt. Filmszakadás.
Emma túl sok emberi gesztussal rendelkezik. Nyíltan a szemedbe néz, érdeklődik, kommunikál és állati jó humora van. Én vagyok a szerencsés kiválasztott a családban, aki a gazdájának mondhatja magát. Ez azzal a kiváltsággal jár, hogy az én ölemben lazul el egy hmmmmm-hm sóhajjal az amúgy feszes "munkakutya" és minden kávézásnál az utolsó korty előtt megjelenik, hogy kérje a részét. ...vajon honnan tudja? Ha baj van megvígasztal. Amikor padlón voltam kérdezés nélkül bebújt az ágyamba, hogy legyen kit megölelnem. De ez csak töredéke azoknak a pillanatoknak amik nap mint nap kitöltik az életét és a miénket is. Mint utóbb kiderült egyenként Emma elé járultunk és megkértük, hogy még ne hagyjon itt minket, nagy szükségünk van rá. Szót fogadott. :-)
A harmadik napon lerágta magáról a kanült tartó leokoplasztot ebből már biztosan tudtuk, hogy a közvetlen veszély elmúlt. Haladékot kaptunk, de azt nem tudjuk, hogy mennyit. A jövő héten hasi ultrahangra visszük, remélem okosabbak leszünk. Addig pedig ünnepeljük őt és a hétköznapokat.




Thanks to the events of the past few days, the value of stability and our daily routines has grown in my eyes. I’m not revolting against habit anymore. I got an ugly lesson.
On Wednesday, Emma got sick, and life just left her overnight. The lab results showed that her kidneys gave in. The prognosis wasn’t bright, it was possible that if the infusion therapy doesn’t work, we’d have to say good-bye to her already this week. This is something you can not be prepared for. She’s ten years old, but she’s still such a puppy! A scary silence crept over the house. This is always how you have to realize how often and in how many places someone is present in your life, unnoticed (until now). She didn’t run around upstairs, her pounding steps drove me mad before, now I would have given anything to hear them again. I saw in her eyes that she was scared, too, but what made me really upset was when I noticed her looking at us. She was looking at us like someone who wants to capture the moment in their memory before a long journey. Blackout.
Emma has too many human gestures. She looks in your eyes openly, she’s curious, she communicates, and she has a really great sense of humor. I am the lucky chosen one in the family to call herself her owner. This includes the privilege that it is my lap that the otherwise taut “workdog” relaxes in with a hmmmmm-hm sigh, and she appears at every coffee break before the last sip to ask for her portion. …I wonder how she knows? If there’s something wrong, she comforts me. When I was upset, she climbed into my bed without a question so I would have someone to hug. But this is only a small part of the moments that fill her life, and ours, daily. As it turned out later, we all went to Emma one by one and asked her not to leave us yet, we really need her. She listened to us. :-)
On the third day she chewed off the leukoplast tape holding the cannula, from this we definitely knew that immediate danger had passed. We got a respite, but we don’t know for how long. Next week we’re taking her to an abdominal ultrasound, I hope we’ll be smarter then. And until then, we celebrate her, and every day.



2013/06/03

új projektek • new projects



Kaptam egy megtisztelő felkérést Mészáros Jánostól (Két Egér) hogy rendezzek önálló kiállítást a galériájukban. A nagy esemény várhatóan szeptemberben lesz. Pesze azonnal pörögni kezdtem, hogy új anyaggal álljak elő, holott az a rengeteg kérdés amit alapból felvet egy kiállítás bőven elég lenne addig. Főleg a keretezés lesz húzós... De mivel nem kifejezetten lineáris a gondolkodásom, így új képek kezdtek villogni a fejemben és a technikai részt totál kiszorították. A Cirkusz folytatódik...bár ez az anyag PONT nem felel meg a kritériumoknak... mivel nincs eredetije, kizárólag digitális formában létező grafikák és János jobban szeretné, ha eredeti képek lennének kint a falakon. Így én is elkezdtem hiányolni a printekből valami kézműves jelleget. Bevillant, hogy szárazbélyegzővel domborított mintát tervezek hozzá (vérszegény próbálkozás, de nagyon látványos!!!). Felélesztettem szunnyadó tervezőgrafikai énemet és kínkeservesen terveztem magamnak emblémát. Sajnos kegyetlen rossz ügyfél vagyok, nehéz velem boldogulni. De sikerült, így a jövő hét végétől már ilyen nyomatokat kaphatnak kézhez azok akik képet rendelnek tőlem. :-) Ja és, hogy a kiállításon mi lesz? ...na azt még nem tudom.....:-/





I was honored to be asked by János Mészáros (Két Egér) to host an independent show in their gallery. The big event will probably be in September. Of course I started thinking about what new material to make, even though the tons of questions that go with a show would be more than enough on their own. Especially framing will be tough… But since my thinking is not explicitly linear, new images started flashing in my head and they totally squeezed out the technical part. The Circus continues… though this material does not match the criteria… since there is no original, these are graphics existing only in digital form, and János would like it better if there were original pictures on the wall. So I started thinking the prints were missing some kind of handmade feel. It occurred to me to design an embossed pattern with a dry stamp (a weak try, but very sightly!!!). I awoke my sleeping graphic designer self and painstakingly designed myself an emblem. Unfortunately I am an awfully bad client, I’m hard to get along with. But I did it, so from the end of next week, those ordering a picture from me will recieve prints with this on it. Oh and what’s going to be at the show? … well I don’t know that yet… :-/